Herold

12 fejezet

Herold

A parkban ültem egy tölgyfa alatt a padon. Órák óta csak magam elé bámultam. Megérdemelte, de nem kellett volna az iskolában verekednem. Valószínűleg ki fognak csapni. A nagyi meg fog ölni, ha megtudja... Előre hajoltam, a térdemre könyököltem és megtámasztottam a fejemet a tenyeremben. A hajam többnyire belelógott az arcomba.

Lépteket hallottam, de nem foglalkoztam vele, próbáltam kiüríteni az elmém, hogy utána kitaláljak tiszta fejjel valami tervet. Tök jó lenne lefizetni az igazgatót, de mégis miből? Megzsarolni. Mégis mivel? Kis hal vagyok még ehhez – gondoltam.

Valaki leült mellém. Halkan zokogni kezdett. Egy lány volt az. Nem szeretem a bőgőmasinákat.

– Fejezd be – szóltam rá, de egy pillanatra se fordítottam felé a fejemet. Fogalmam sincs, ki az, de én voltam itt előbb. Elég a saját bajom, nem még hallgassam másét is.

– Majd pont te mondod meg – jött a válasz, amire felkaptam a fejem és ránéztem.

A szeme fekete volt, teljesen elfolyt a sminkje, a haja csapzott, a ruhája elég kinyúlt. Ő a szomszéd lány, még így is felismertem. Nemrég költöztek be az apjával asszem.

– Én voltam itt előbb – vágtam vissza. Láttam rajta, hogy keresi a szavakat.

– Nem bírom tovább – szólalt meg, azután felállt és némán elsétált.

Végre csendben ülhettem tovább. Egy percig. Felálltam, és elindultam a lány után. Követtem lassan és gyanútlanul. Nem vett észre. Nálam alacsonyabb és elég sovány lány. Az arca meggyötört volt, amikor először ránéztem. Az iskolában keveset láttam, de az is igaz, hogy sokat lógok. Cserébe a nagyi hátba ver, de amikor esedékes, muszáj kilógnom.

Utolértem egy hídon, amely alatt folyó terül el. Erős sodrású, olvastam róla. Megállt a korlát mellett és lefelé bámult, azután felrugaszkodott és át akarta emelni a lábát a korláton. Nem volt túl sok időm gondolkodni, nem is tisztem beleszólni mások életébe, de a szemem előtt ne legyen öngyilkos senki. Az olyan lenne, mintha én is bűnrészes lennék, hiszen nem akadályozom meg.

Megragadtam a karjánál fogva és magamhoz rántottam. A karjaimba borult, a mellkasomra szorította a fejét és hangosan bőgni kezdett. Megkönnyebbülten nyögtem egyet, hiszen sikerrel jártam. Hosszas percekig álltunk így, mire eltolt magától.

– Miért jöttél utánam? – kérdezte szemrehányó stílusban. A könnyek tovaszálltak a szeméből, helyette mély haragot láttam. – Ki kért meg rá? Miért kellett közbelépned? Végre elhatároztam ma...

Nem terveztem, a kezem automatikusan lendült.

– Mit képzelsz magadról? Ki vagy te? – folytatta idegesen és a mellkasomat kezdte el csapkodni.

– Hmm. Nem is tudom. Talán a srác, aki megmentette az életedet? – néztem rá.