Herold

1. fejezet

Herold

Ma kiderült, hogy megbuktam négy tantárgyból, aztán kaptam egy telefonhívást a szüleimtől az óra közepén, hogy a macskámat holtan találták a kertben. Elszörnyedtem, nem hittem a fülemnek. Türelmetlenül ültem végig a matek órát, amiből buktam. Miután kicsengettek, az egyik folyosón összefutottam a barátnőmmel, aki a karomnál fogva kezdett rángatni az egyik terembe. Azt hittem, hogy enyelegni akar – ami kedvemre való lett volna a történtek után –, de kiderült, hogy szakítani. Értetlenül álltam, és hallgattam a mondandóját: Már nem szeretlek, meg egyébként is van egy másik srác, aki...

Aztán a szája elé tettem a kezemet, mert nem akartam tovább hallgatni. Kivágtam a terem ajtaját, a szekrényemből elővettem a táskámat, aztán elindultam a kijárat felé.

– Történhet még ennél is rosszabb? – sóhajtottam, és igen...

– Herold! – kiáltotta az igazgatóhelyettes utánam. A szememet forgattam, és azon agyaltam, hogy megint mit csinálhattam... Ma nem volt balhém, és egész kulturáltan viselkedtem annak ellenére, hogy bukok több tantárgyból, meghalt a macskám, elhagyott a barátnőm egy másik pasiért... Bőven elég okom lett volna arra, hogy belekössek emberekbe.

– Történt valami? – kérdeztem kissé tiszteletlenül a nőtől. Felvont szemöldökkel figyeltem a reakcióját. A karját összefonta a melle előtt, de a megszokott komolysága helyett sajnálkozóan nézett rám. Itt tényleg történt valami.

– Kövessen! – parancsolt rám, én lomhán mentem utána. Levetődtem a tanáriban az egyik székre, és vártam. – Nagyon megrázó dolog történt, amit sajnos nekem kell közölnöm veled, Herold. Azon leszünk, hogy segítsünk neked, amiben tudunk.

Jézusom! Mi történhetett? A halálomon vagyok, csak nem tudok róla?

– Nyögje ki, igazgatóhelyettes! – vetettem oda pofátlanul, de csak egy hatalmasat sóhajtott, a megszokott asztalra csapás, vagy szúrós pillantások helyett.

– Rendben! Ezt egyébként sem lehet jól tálalni. – Mint valami ételt? Nagyon kíváncsi lettem! – Meghaltak a szülei egy autóbalesetben.

A szám tátva maradt egy pillanatra, majd röhögni kezdtem, mert nem hittem el. Viszont a nő nem mosolygott, továbbra is komoly fejet vágott, ami arra következtetett, hogy nem viccelt... Pedig kezdtem azt hinni, hogy nem annyira mogorva, tud nevetni is...

– Hogy történt?

– A járdán sétáltak, amikor egy ittas vezető lehajtott az útról és elütötte őket... – meséli halkan, hogy mások ne hallják a tanáriban.

Jézusom... Tényleg meghaltak – ismertem be magamnak. – Ilyennel egyébként sem szabad viccelődni. Én csak... – sóhajtottam.

– És most mi lesz velem? – szólaltam meg körülbelül öt perc néma csend után, de nem néztem az igazgatóhelyettesre. Sóhajtottam, közben megjegyeztem magamban: Reménykedj, Herold, hogy ennél nem lehet rosszabb.

– A nagymamád az egyetlen élő rokonod. Már értesítettük a történtekről, és természetesen hozzá fogsz költözni.

Hirtelen kaptam fel a fejemet a hír hallatán, és ismét elszörnyedtem magamban, hogy mindig van rosszabb, mindig történhet valami, ami rosszabb annál, amilyen helyzetben egyébként is van az ember. Ha nem is rosszabb, de egy szintén rossz dolog... A reményről én abban a pillanatban mondtam le. 

Sziasztok! Ez egy elég rövid fejezetekből álló történet, amivel nem volt különösebb tervem, most sincs. Kiakartam adni magamból bizonyos érzéseket. Ez lett belőle. Herold történetének kezdete. Úgy lesz fejezet, ahogy haladok vele. Fogadjátok szeretettel! Ha tetszett, akkor ne felejtsetek el szavazni! ;)