Herold

3. fejezet

Herold

Eldöntöttem – mivel jobb elfoglaltságom iskolán kívül úgysem lesz –, hogy gondozásba veszem a kertet, de előbb a vén szatyor engedélyét kell kérnem. Meg persze a vetőmagokat is neki kell megvennie, tehát nem tudom, nem e húzza majd a száját.

– Nagyi! – köszöntöttem másnap reggel mosolyogva. Istenem, mekkora színész rejtőzik bennem.

– Hm? – reagált a szájában egy falat rántottával. Milyen bőkezű volt, készített nekem is. – Ne szemezz a rántottával, nem neked csináltam!

Hátrahőkölve álltam, majd újra felé fordultam. Tévedtem!

– Nagyi – sóhajtottam. – Én nem kapok reggelit? – néztem boci szemekkel, de közben a pokolra kívántam.

– Eszel, ha csináltál magadnak! Örülj, hogy egyáltalán a hűtő közelébe engedlek! – mondta morcosan, de egy megbújt mosollyal a szája sarkában. Fú, én legszívesebben elküldtem volna a büdös picsába azért a viselkedéséért.

– Rendben! Köszönöm! – feleltem lehajtott fejjel. Kezdődött a diktatúra, és ha élni akartam, méghozzá fedél alatt, akkor meg kellett hunyászkodnom.

Miközben kentem magamnak egy vajas kenyeret, azon filóztam, hogy meg merjem-e kérdezni a kertes dolgot. Vajon szánna rá pénzt, vagy ezzel is alám tesz majd? – kérdeztem magamtól.

– Nagyi – kezdtem neki harmadjára. – A szabadidőmben szeretném gondozásba venni a kertet. Szeretném, ha olyan lenne, mint mikor még papa élt. – Rossz pontra tapinthattam, ugyanis az asztalra csapta az öklét, és a lehető leggyilkosabb nézésével méregetett.

– Nem! Azt felejtsd el! – rikácsolta. Rühes némber, hogy szakadna rád az ég! – káromkodtam. – Adok én neked feladatot, nem fogsz unatkozni! – mondta nevetve. Felállt és a mosogatóhoz lépett, ahol elmosta a tányérját. Ezután egy szót sem szólt, ezért pufogva felbaktattam a tetőtéri szobámba. Február volt. Tudtam, hogy ki kell élveznem a meleg hiányát. A nyár közeledtével majd meg fogok halni itt fent. A nagyi fogja egyedül élvezni.

Túl gyorsan történtek a dolgok, igazán fel sem fogtam a történteket. Nem vagyok az a sírós, meg gyászolós típus. Nagyon szerettem a macskám, Karcsit, de mégsem könnyeztem. Aztán a csajom dobott egy másik pasiért, mondjuk az sem hatott meg. Nem voltam szerelmes, csak kellett valaki, akit meg lehet kamatyolni. Ő vevő volt erre, ráadásul csinos is.

Aztán jött a szüleim halála. Nem ragaszkodtam különösebben hozzájuk, de mégis csak ők neveltek fel engem. Neveltek? Már amennyire hagytam magam. Makrancos egy fajankó voltam, az tuti. Közeledtem a tizenhetedik életévem felé, és egyre jobban kezdett kiforrni a személyiségem. Tisztában voltam vele, hogy nem vagyok könnyű eset. Tudtam szabályozni magam már akkor is, de mikor igazán felbőszítettek, menekülhettek, mert ha nem, akkor megkapták a magukét.

Az iskola sem hatott meg különösebben, sosem láttam értelmét. Volt tantárgy, aminek hasznát is vettem, de a legtöbb feleslegesnek bizonyult számomra. Persze, a következő héten beiratkoztam a legközelebbi iskolába, és sajnos járnom kellett, nem volt mese.

Viszont el kellett döntenem, hogy maradok-e a régi önmagam, vagy meghúzódom, és háttérben leszek.

Vajon mit tartogat Herold számára az öregasszony? :D