Herold

2. fejezet

Herold

– Herold! – kiáltotta a nevemet mamám, miután kiszálltunk az autójából. Mamám... Én mindig is vén szatyornak hívtam. Egy vidéki kisvárosban él, így a nagyvárosi életről lemondhattam.

A háza átlagos, semmi luxus, de szép a maga módján és emellett tiszta is, legalább erre ad. A papám már nem él... Nem is csoda! A vén szatyor teljesen kikészítette, pontosan azért lett öngyilkos. Nekem persze azt mondták, hogy agyvérzése volt, de találtam búcsúlevelet anyuék egyik fiókjának az alján – hozzáteszem, nem értem, minek hagyták meg, vagy nem rejtették el ennél jobban –, amiben az állt, hogy nem bírja, elege van a feleségéből, és inkább itt hagy minket, ne haragudjunk meg rá.

Akárhányszor náluk nyaraltam – mert kötelező volt, bár a papa miatt szívesen jöttem –, láttam, hogy a papámat mennyire megviseli a kapcsolatuk. Előttem próbáltak normálisak lenni, pontosabban mamám akkor kedveskedett neki, de amikor úgy tudták, hogy nem vagyok a közelben, akkor a drága szatyor kimutatta a foga fehérjét. A papát teljesen kikészítette idegileg.

Papa után pedig én következtem, hiszen arra a sorsra ítéltettem, hogy a mamámmal kell élnem legalább addig, míg nagykorú nem leszek, és nem szedek össze annyi pénzt, hogy elhúzhassak a banyától.

– Herold! – ismételte hisztérikusan a nevemet, mire csak forgattam a szememet, de amint felé fordultam, egy hatalmas műmosolyt kellett erőltetnem magamra, mert ez a szatyor olyan, hogy ha valami nem úgy van, ahogy ő akarja, akkor annak következményei vannak!

– Igen, nagyi? – villantottam meg fogaimat. – Mit szeretnél?

Sóhajtott, megigazította a haját, aztán a csomagtartóra mutatott. Bólintottam, amint megértettem, hogy arra célzott, vigyem be a cuccaimat a házba.

A ház mögött jókora kert terül el, amelyet minden évben teleültettünk zöldségekkel, virágokkal, amíg a papa élt, de azóta – mivel nincs, aki gondozza – gazból állt az egész. Valami undorítóan nézett ki. Egyedül azt élveztem kisebb koromban, hogy a kertet segítettem gondozni a papának, jó szórakozásnak tartottam, sokat is tanultam tőle. A vén szatyor meg olyan lusta, hogy nem foglalkozott a kerttel, még ezt a dzsumbujt sem szüntette meg.

A ház előtt még úgy, ahogy kinézett az a pár virág, de azok is csak azért, mert igénytelenebb növények.

– A tetőtéri szobában fogsz lakni – mondta egy huncut mosollyal a szája sarkában. Ja, hát persze...

A jelmondatom akkor is beigazolódott: Mindig van rosszabb, mindig történhet valami, ami rosszabb annál, amilyen helyzetben egyébként is van az ember. Ha nem is rosszabb, de egy szintén rossz dolog.

Ha nincs negyvenöt-ötven fok nyáron a tetőtérben, akkor ne legyen a nevem Herold.

Megkezdhette a kínzásomat. A papa halála óta biztosan szétunta az agyát, hogy egyedül élt, és nem volt senki, akit basztathatott volna. Számára megváltás, hogy idekerültem.

Nem igazán hatotta meg anyuék halála. Sosem állt közel hozzájuk.

Itt nincs internet, még a telefonomat sem használhatom. A haverjaim messze vannak, újakat nem akarok szerezni. Az idegeim gyilkolni fogja ez az öregasszony.

Ám, legyen bármennyire is szar az életem, van miért élnem!

Üdv ismét! :) Örülök, hogy tetszett nektek az első fejezet. Annak örömére, hogy többen írtatok és szavaztatok, mint amire számítottam, megkaptátok második fejezetet! ^^ 

A blogra tettem fel képet a két főszereplőmről! Lessétek meg.