Hill's

14.rész

Borús reggelre ébredtünk. Ismét fehéret öltött az egész központ. Ma lesz Jack temetése. Az új központ melleti területen helyezzük végső nyughelyére. Kialakítottunk egy saját temetőt, ahová azokat az embereket helyezzük el, akiknek nem volt senkije. Jack is közéjük tartozott. A családja kiskorában lemondott róla. 16 éves koráig árvaházban élt, utána karolta fel apám, miután látta a parkban verekedni. Mindig hálás volt apának és nekünk, hogy otthont adtunk neki. Nem volt erőm reggelizni,  ma nem. Nem is mentünk ma be. Az emberek is pihenőt kaptak Jack temetéséig. Összeszedtük magunkat, majd elindultunk a temetőbe. Megérkezve fehér ruhába öltözött, gyászoló emberek töltötték meg a területet. Itt volt mindenki, mi, Emmet, Kate, Mike, Raymond és Samantha is.
A felbérelt pap elmondta a szokásos beszédét, majd én is szóltam pár szót.
-Drága J. Mindannyian osztozunk a fájdalmon, ami haláloddal ért minket. Tehetséges katona és jó barát voltál mindannyiónknak. Köszönöm, hogy a barátod lehettem és hogy egy családba tartozhattunk. Nyugodj békében!
Visszaálltam Will és Chloe közé. Mikor leengedték a koporsót sokunk sírt, de volt egy srác, aki térdre rogyva kiabált a koporsóban fekvő halott barátjának:
-Szeretlek testvér, meg foglak bosszulni! Esküszöm neked! Ha beledöglök is.
Logan 15 éves. Borzasztó körülmények közt élt, az utcán. Jack talált rá és befogadta. Logan nagyon bizalmatlan mindenkivel, viszont Jacknak megnyílt. Bízott benne, megszerette. És ki tudja mennyi idő után érezhette, hogy viszont szeretik. Tető volt a feje felett, nem fázott, nem éhezett, mint előtte és ezért végtelenül hálás volt. El sem tudtam képzelni mit érezhetett most. De tudtam, hogy mivel tiszteleghetnék Jack emléke előtt. Fel kell karolnom a srácot.
Zokogott, magán kívül ordított. Nem bírtam ki, oda kellett mennem. Mellé guggoltam, a vállára tettem kezem, jelezve támogatásomat felé. Felnézett rám, kisírt, sötét szemeivel. Láttam benne a mérhetetlen fájdalmat. Hirtelen felugrott és a nyakamba kapaszkodva ölelt magához. Pár évvel fiatalabb volt nálam, mégis olyan volt, akár egy kisgyerek aki az anyját öleli bánatában. Megszakadt érte a szívem. Hang nélkül zokogott tovább, csak a koporsón koppanó föld hangja hallatszott.
Ölelkezésünknek Will hangja vetett véget.
-Ha mindenki elbúcsúzott Jacksontól, gyertek az étkezőbe. A mai vacsorát Jackson emlékére fogyasztjuk.
Az emberek lassan szállingóztak be az épületbe. Egy emberünk segítette be a fiút, aki mindeddig engem ölelt. Én még maradtam, Will kérdőn nézett rám, de csak bólintottam, hogy mindjárt csatlakozom. A sírt betemették, mindenki elment lassan, csak én maradtam. Pörögtek a fejemben az emlékképek Jackről. Az első találkozásunk, a pillanatok amikor megnyílt előttem, a boldog és kevésbé boldog pillanataink. Ismét zokogtam. Lábaim kezdték feladni a szolgálatot. Mielőtt elestem volna, két erős kart éreztem a derekamon. Emmet volt az.
-Semmi baj. Itt vagyok.
Mellkasához bújva zokogtam tovább, ő pedig úgy tartott, hogy szinte állnom sem kellett a lábaimon.
-Annyira sajnálom Rosie.
-Annyira nem fair. Ő nem ezt érdemelte. Normális, hosszú, boldog élet járt volna neki és fájdalommentes halál.
-Tudom. Sajnálom hogy nem így lett. Mostmár nem fáj neki semmi. Az emléke pedig tovább fog élni bennünk, benned. Boldoggá tettétek. Családot adtatok neki, te pedig a barátságod. Boldogan ment el.
-Remélem igazad van.
-Gyere, menjünk be. Hűvös van idekint. Mehetünk?
-Igen.
Egy lépés után megálltam.
-Emmet.
-Igen?
-Köszönöm! -borultam nyakába. Szükségem volt az ölelésére.
-Nincs mit köszönnöd.  Itt vagyok és itt is leszek.

*Will szemszöge*
Lassan mindenki beért az étkezőbe, az ajtóból láttam, hogy Rose a sírnál maradt, de nem volt egyedül. Szerettem volna mellette lenni, de most jobbnak láttam Emmetre bízni. Helyet foglaltam Chloe mellett. Tekintete oda-vissza járt a teremben, valószínűleg Rosaliet kereste. Észre vettem, hogy tekintete megakadt egy ponton, én is oda néztem. Az ajtóban Adam állt. Rögtön felálltam és felé indultam, mikor Chloe óvatosan kezem után nyúlt.
-Will, most kérlek ne balhézz. Szerintem csak Jack miatt van itt. Rosie sem szeretné ha bármi történne.
-Nyugi, csak beszélek vele.
Ahogy közeledtem Adam felé, tekintetében több érzelmet is véltem felfedezni. Félelem, csalódottság, szégyen.
-Mit keresel itt? Megmondtam, hogy ne gyere a közelünkbe, főleg Rose közelébe.
-Csak elbúcsúzni jöttem.
-Remélem tényleg csak azért vagy itt. Ha eszedbe jutna szóba állni a húgommal, ne tedd. Szerintem nem kíváncsi rád, ma pedig amúgyis van elég baja. Nem hiányzik senkinek a hülyeséged.
-Nem fogok semmit csinálni.
-Remélem is. Jacksonra való tekintettel nem doblak ki, de azt ajánlom húzd meg magad és ha nem muszáj Rose észre se vegyen.
Csalódott tekintettel bólintott, majd leült egy üres helyre. Emmet és Rose pont akkor jöttek be. Leültek az asztalunkhoz, kihozták az ételt és az italokat, majd Rose pohárral a kezében felállt és csak annyit mondott:
-Jacksonra! -a tömeg egyszerre ismételte utána. Láttam, hogy Rose szeme megakad Adamen. Még fájdalmasabbá vállt a tekintete.

*Emmet szemszöge*
Rose tekintetében fájdalmat láttam. A mai nap folyamán ez nem volt meglepő, de most valami megint kiváltotta. Követtem tekintetét és ekkor láttam meg azt az embert, akit legszívesebben agyon vertem volna. Adam itt volt. Képes volt idejönni. Nem akartam, hogy Rosienak még rosszabb legyen, így csak támogatásom jeléül megfogtam a kezét és megsimítottam. Válaszul rám kapta tekintetét és mosolygott. Mindig mosolyt akarok látni az arcán. Boldoggá akarom tenni ezt a lányt. Igaz, hogy én okoztam neki talán a legnagyobb fájdalmat, de mióta az eszemet tudom szeretem őt. Jóvá akarom tenni a múltban vétett hibáim. Az a célom, hogy ő boldog legyen.

*Rose szemszöge*
Fájt látni Adamet, de most nem akartam foglalkozni vele, így is szomorú ez a nap. Emmet kezét éreztem sajátomon, ami megmelengette a szívemet. Visszaültem a helyemre, majd elfogyasztottuk a vacsorát. A vacsorát követően az emberek elvonultak. Adam tétovázott az ajtóban, de szerencsére nem jött ide. Chloe, Samantha, Kate és én segítettünk elpakolni, kitakarítani a személyzetnek, ezt követően mindenki haza indult. A Hill és a Parker család együtt sétált a kocsikhoz. Raymond kezet csókolt, Samathával pedig egy erős öleléssel köszöntünk el. Mindenki beszállt a saját autójába, csak én és Emmet álltunk ott a sötétben. Még mindíg nem tudjuk hogy viszonyuljunk egymáshoz. Megöleltük egymást, majd Emmet a fülembe súgta:
-Vigyázz magadra, pihenj. Írj vagy hívj ha van valami, vagy ha csak beszélni akarsz.
Bólintottam, majd még nyomott egy lágy puszit az arcomra és mi is beszálltunk a saját autónkba.
Hazaérve mindhárman csak a kanapén ültünk. Will bekapcsolta a tévét, de egyikünk sem nézte. Nemsokára Chloe elaludt. Intettem Willnek, hogy vigyük fel. Lerakta az ágyára, majd kiment. Átöltöztettem pizsamába, majd betakartam. Will pont ekkor jött be. Kimentünk Chloe erkélyére. Elővette a dobozát, majd kivett magának és nekem is egy szálat. Csendben szívtuk a cigarettát.
-Jól vagy? -kérdezte Will
-Fogjuk rá.
-Mit szólnál hozzá, ha itt aludnánk vele? -kérdezte, miközben Chloera nézett.
-Benne vagyok. Régen csináltunk már ilyet.
Átmentünk a saját szobánkba átöltözni, majd vissza Chloe szobájába és befeküdtünk mellé. Szerencsére hatalmas ágyak voltak a szobáinkban így kényelmesen elfértünk. Will befeküdt középre és magához húzott.
-Jó éjt Kicsi. Szeretlek
-Jó éjt Will. Én is téged - feleltem, majd elnyomott az álom.

Reggel az ablakon beszűrődő fényre ébredtem. Chloe is pont akkor ébredt fel, Will viszont már nem feküdt köztünk.
-Jó reggelt. -szólalt meg a kishúgom álmosan.
-Jó reggelt Chloe!
-Ti itt aludtatok?
-Igen. Elaludtál a kanapén,  felhoztunk, majd kitaláltuk hogy itt alszunk, régen csináltunk már ilyet.
Beszélgetésünket kopogás zavarta meg, majd Will kukucskált be az ajtón
-Jó reggelt az életem nőinek! Ébresztő, kész a reggeli!
-Will beléd mi ütött korán reggel? -kérdezte Chloe
-Korán reggel? 11 óra. Már nem is reggeli, hanem ebéd lesz lassan. Ha magatoktól nem tudtok felkelni, nekem kell segítenem. Háromig számolok. Utána támadok.
-Will! Meg ne próbáld! -visította Chloe.
-3..2...1! Támadás!
Chloe visított, én is követtem a példáját, bebújtunk a takaró alá, de Will ígyis elkapott minket. Ezt a pillanatot bele akarom vésni a fejembe. Úgy játszunk, mint gyerekként, felhőtlenül, boldogan. Látom a mosolyt az arcukon. Ez éltet, miattuk tartok ki a rosszabb napokon. Bármit megtennék értük.
Miután kijátszottunk magunkat a konyhába vettük az irányt. Will készített mindent, mint egy gondos apuka. A múltkori kijelentése járt a fejemben.
"Ígérem hogy ezentúl azon leszek, hogy a lehető legjobb bátyj legyek nektek."
Látom rajta, hogy tényleg igyekszik, megbánta a múltkori viselkedését velem szemben. Akármit is tett a múltban, nem kívánhatnánk nála jobb testvért. Védelmez, gondoskodik rólunk, ahogy egy bátyjnak kell.
Evés után felöltöztünk és útnak indultunk. Will a régi hadiszállásra ment, mi pedig Chloeval az új központba indultunk. Ő is segített a munkálatokban. Egyre jobban kezdett összeállni minden. Ma Ray-el volt egy találkozónk itt, átnézünk mindent, és ha minden az eltervezettek szerint halad már jövőhét végére nyithatunk is.
Raymondal egyszerre értünk a központhoz. Szokás szerint kezet csókolt mindkettőnknek.
- Szép napot a hölgyeknek, mehetünk? -közénk állt, kezet nyújtott mindkettőnknek, majd belé karolva léptünk be az épületbe.
Az egész épületet körbe jártuk, minden építésszel egyeztettünk, minden úgy nézett ki, hogy a jövő héten nyithatunk.