Hill's

15.rész

(18+)

Hosszú idő után jó kedvvel ébredtem. Ma lesz az új központ megnyitója. Másfél héttel ezelőtt még ajtó nélküli, üres szobák voltak ott, ahol most irodák, szobák, termek vannak. Annyira izgatott voltam, hiszen ez volt a szerelem projektem. Senkit nem engedtem a munkásokon kívül az elmúlt másfél hétben az épületbe. Azt akartam hogy egyszerre lássák az elkészült központot. Mindent én terveztem meg, Ray csapata pedig megvalósította. Jelenleg reggel 10 óra van. Elkészülök, Raymond felvesz dél körül és még a megnyitó előtt körülnézünk, minden rendben van e. Ünnepnek éltük meg ezt a megnyitót, így mindenki alkalomhoz illően ki fogja magát csípni. Letusoltam, sötét hajamat most kivasaltam. Nem akartam túl sokat sminkelni, így egy tusvonalat húztam, bronzosítóval és highlighterrel kiemeltem az arcom, majd megcsináltam a szempillámat és végül egy sötétebb rúzst tettem a számra. Ékszernek az anyáéktól kapott nyakláncot tettem fel. Évekkel ezelőtt kaptunk mindhárman a családunk jelképével ellátott ékszereket. Én és Chloe nyakláncot, Will pedig gyűrűt kapott. Nem hordtunk sűrűn ékszereket. Chloe rendszeresen viselte őket, én és Will pedig inkább a tetoválásainkat helyeztük előtérbe. Nekem is volt pár tetoválásom, az oldalamon, a combomon, a bokámon, a karjaimon pedig több is, de Willt a nyakától a derekáig szinte végig tetoválások borították.
Felvettem egy sötétkék hosszú ruhát, aminek visszafogott dekoltázsa, de mély hátkivágása volt. Hozzá egy fekete magassarkút, egy fekete táskát és egy vékony fekete kabátot választottam. Így az ősz közepén már muszáj voltam kabátot venni. Hűvös volt a levegő, de erősen sütött a nap. Parfümözés után késznek is nyílvánítottam magam, majd lementem és vártam a fuvaromra. A konyhából Kate jött velem szembe pizsamában.
Ami érdekes, hogy én nem tudtam arról, hogy itt van. Úgy látom a megnyitó után lesz miről beszélnünk.
-Jó reggelt Kate!
-Oh. Szia Rose! Nem számítottam rá, hogy összefutunk.
Nemsokkal később Will is megjelent.
-Jó reggelt Kicsi!
Will lazán kezelte a helyzetet, Kate pedig nagyon zavarban volt.
-Hát még én. Végülis én itt lakom. Úgy látom lesz miről beszélnünk este.
-Rose, várj.
-Kicsii! Mi a baj?
-Semmi, csak szólhattatok volna. Mennem kell. A megnyitón találkozunk. Sziasztok!
Félre értés ne essék, nem zavar hogy együtt vannak, vagy akármit is csinálnak. Évek óta erre várok. Az böki a csőröm, hogy nekem erről elfelejtettek szólni.
Kiléptem az ajtón, majd meg is érkezett Raymond. Kiszállt, kinyitotta nekem az ajtót és miután kezet csókolt beültem az autóba.
-Izgatott vagy drága?
-Inkább kíváncsi, hogy mit fognak reagálni, ha meglátják.
-Mindenki imádni fogja. Hihetetlen amit létrehoztál.
-Nem csak az én érdemem, nélküled és a csapatod nélkül nem sikerült volna.
-Ne szerénykedj. Van tehetséged hozzá. Foglalkozhatnál ezzel.
-Igazság szerint kiskoromtól fogva érdekelt az építészet és a lakberendezés és még sok más. Csak érthető okokból, mindegyik háttérbe szorult.
-Drága Rosie! Nem egyszerű az életünk, ez tény, de soha ne add fel az álmaid. Ha házakat szeretnél tervezni, hát tervezz. Akármit is szeretnél csinálni, csináld. Nagyon tehetséges nő vagy.
-Köszönöm Ray.
-Ne köszönd. Hihetetlen amit elértél 22éves létedre. Kötelességemnek érzem elmondani a szüleid helyett is, hogy nagyon büszke vagyok rád és a testvéreidre is. A szüleid is azok lennének.
Könnyek gyűltek a szemembe. Ray észrevette és kezét az enyémre helyezte.
-Tudom, hogy nehéz nélkülük.
-Pokolian.
-Ránk számíthatsz, bármiben.
-Tudom, köszönöm.
Nagyon jól estek Ray szavai. Úgy támogatott minket, mint a saját gyerekeit. Igaz barátja volt apának.

Hamarosan megérkeztünk. Természetesen Ray most is úriember módjára segített ki az autóból.
-Rose, mi a terv? Hol kezdjük?
-Menjünk sorban. Kezdjük az alagsorral, majd a földszint és végül felső szint.
-Rendben, ahogy a hölgy óhajtja.
Körbenéztük az egész épületet. Szerencsére mindent rendben találtunk. Az utolsó a felső szint volt, ahol nagyrészt az irodáink és a szobáink helyezkedtek el. Mindegyiket úgy terveztem, hogy az irodákon keresztül lehessen bemenni a szobákba. Mindenre nagy figyelmet fordítottam, de a szobák voltak a fő szempontok. Szerettem volna ha az embereink és mi is itthon érezzük magunkat. Sokszor alakult úgy hogy itt kellet aludnunk, mert olyan sokáig  voltunk, meg bármi történhet, így jobb ha van mindenkinek egy saját helye. Az emberek a másik épületben sokan voltak egy szobában. Itt erre is ügyeltünk, hogy meglegyen a saját terük. Nem tudtunk minden embernek saját szobát adni, mivel ahhoz sokkal nagyobb épület kellett volna, de a szobák felosztását velük fogom csinálni,  hogy nekik is jó legyen. Minden szobához tartozik egy pici erkély, ez már adott volt, mivel egy régi lakóház volt az alapunk. Amikor megvettük nem bomtottuk le teljesen csak hozzáépítettünk és teljesen felújítottuk.
-Rose. Megkértél, hogy jöjjek be, ellenőrizzek le mindent, különösképp az irodákat és a szobákat, és szóljak ha van bármi ötletem. Be kell vallamom, hogy az irodáinkat nem néztem meg. Bíztam benned és az ízlésedben. Teljesen rádbíztam a megtervezését.
-Ray. Mi lesz ha nem fog tetszeni?
-Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek tetszeni fog.
-Köszönöm a bizalmat. Megnézzük most együtt?
-Természetesen.
-Kezdjük a tiéddel.
Benyitottam a nevével ellátott ajtón. A reakciója nagyon meglepett. Meghatódott. Őszintén mosolygott, látszott, hogy tetszik neki. Megnézte a szobát is, a reakció ugyan ez volt.
-Rose. Ez csodálatos. Én sem tudtam volna jobban megtervezni. Letisztult, színben és elrendezésben is az én stílusom. Köszönöm!
-Én köszönöm, hogy rám bíztad.
-Nagyon tehetséges vagy. Gratulálok!
-Kíváncsi vagy az Emmetére?
-Persze. Nézzük.
Emmet irodája és szobája is ugyan azt a reakciót váltotta ki belőle. Megakadt a szeme egy fényképen. A képen én és Emmet voltam, még akkor készült, mielőtt elmentek.
-A fiam imádni fogja, főleg hogy a te munkád, sőt úgy még jobban.
Erre a kijelentésére lejjebb konyult a mosoly az arcomon.
-Rosszat mondtam?
-Nem, dehogy is.
-Ha szabad kérdeznem, mi a helyzet veletek? Ha nem szeretnél nem kell beszélned erről.
-Őszintén? Nem tudom. Nem igazán beszéltünk még erről. Elmondta, hogy el kellett mennetek. Elmondta, hogy érzett, hogy érez és én is úgy érzek. Nem tudtam még túltenni magam azon, hogy itt hagyott, még ha nem is önszántából tette. Túl mély sebet hagyott maga után.
-Én megértelek. Nehéz lehetett neked, így hogy nem tudtad a miértet. Nem akarom védeni a fiam, mert ez tényleg csúnya volt, hogy szó nélkül mentünk el, de én csak azt tudom mondani amit láttam. Mikor elmondtam, hogy elmegyünk, Emmet tört-zúzott. Kiadta magából azt amit érzett. Borzasztó volt látni a gyermekem ilyen állapotban. Ahogy elmentünk nyoma sem volt a régi életvidám Emmetnek. Bezárkózott, teljesen kifordult magából. Összetört a szíve. Azután már nem láttam mosolyt az arcán. Előtte boldog volt, miattad. Úgy éreztük elveszítettük a fiunkat.
Rose. Én csak annyit tudok, hogy a fiam mindennél jobban szeret téged. Te vagy a mindene. Soha nem láttam még olyan boldognak, mint amikor veled van. És régen azt láttam, te is így éreztél. Nincs jogom neked tanácsot adni, mert én vettem el őt tőled. De ha két ember ennyire szereti egymást, akkor nincs ami az útjúkat állhatná.
-Én is szeretem őt. Kérlek ne érezd magad hibásnak, nem vetted el őt. Te védted a családod és a miénket is. Semmi rosszat nem tettél. Csak nekem nehéz feltépni még a sebeket. Egyet tudok biztosan, hogy csodálatos fiút neveltetek. Vele biztonságban érzem magam és úgy tud megnyugtatni, ahogy senki más.
-Gyere ide! -tárta szét a karját. Elfogadtam az ölelését. Olyan érzésem volt, mintha egy apa-lánya beszélgetést folytattunk volna.
-Azt soha ne felejtsd el, hogy ti családtagok vagytok. Mióta beléptél Emmet életébe a családunkhoz tartozol.
-Köszönöm!
-Na gyere, menjünk. Hamarosan megérkezik a tömeg.
Megnéztük a maradék helységeket, amik kimaradtak és felkészültünk a többiek fogadására. Hamarosan el is kezdtek szállingózni az emberek. Nemsokára itt volt mindenki aki számított. Emmet és az anyukája, Will, Chloe, a nagybátyjánk John, Kate, Mike és minden emberünk.
Ray köszöntötte először a tömeget.
-Kedves egybegyűltek! Hamarosan megnyitja kapuit az új központ, ami egy új fejezetet indít az életünkben. Remélem mindenki örömét leli benne és otthonra talál. Na de nem is én vagyok most a lényeg, átadom a szót annak a csodálatos hölgynek, aki szívén viselte a központ létrehozását és aki nélkül mindez nem jött volna létre, Rosalie Hillnek. Köszönöm a figyelmet.
- Köszönöm Raymond! Köszöntök én is mindenkit. Az új központtal az volt a fő célom, hogy otthonos legyen mindenki számára. Tudom, hogy néhányatoknak borzasztó körülmények közt kellett élnie, mielőtt hozzánk került. Azt is tudom,  hogy sokatokról lemondtak és nincs családotok. Mi már egy család vagyunk. Az volt és az is lesz a célom, hogy otthont és családot adjak azoknak akiknek egyik sem jutott. Remélem jól fogjátok magatokat érezni. Köszönöm a figyelmet, kövessetek, körbe vezetlek titeket az új otthonotokban.
A tömeg éljenzett, és szinte tolakodtak, hogy minél előbb láthassák az új központot.
Körbe vezettük az embereket mindenhol. Rengetegen jöttek oda köszönetet mondani. Sok meghatódott arcot láttam. Úgy éreztem elértem a célom.
Az emberek a szobákhoz mentek, valószínű már tervezgették, ki hol szeretne lenni. Mielőtt szűkebb körben felmentünk volna az emeletre a saját irodáinkhoz/szobáinkhoz Emmet megszólalt.
-Figyelmet kérnék! Még mielőtt mindenki útnak indulna, szeretnék még valamit mutatni, ami a tervező asszony számára is meglepetés. Ezen a falon már lóg két festmény a falon a Hill testvérekről nagybátyjukkal és a Parker családról. A családunk nevében szeretném kiegészíteni még egy képpel. Apa, behoznád kérlek?
Raymond behozott egy letakart festmény amit a falra helyeztek, majd ő folytatta.
-A fiam felvetett egy ötletet,  miszerint hiányzik egy kép a falról. Utólagos engedelmetekkel ezt pótolnánk. Hozzátok is szólnék most, hiszen nélkületek nem lennénk itt. Clifford és Veronica Hill, nektek köszönhetjük ezt a három csodálatos gyermeket, akik rengeteget tettek az emberekért és a fennmaradásunkért nagybátyjukkal együtt. Büszkék lehettek rájuk.
Lehúzták a lepelt a festményről. Szóhoz sem jutottunk. A szüleink néztek vissza ránk. Eddig bírtam visszatartani kitörni készülő könnyeimet. Chloe és én egyszerre néztünk Willre, aki szoros ölelésbe húzott minket. Mindannyian meghatódtunk. John is csatlakozott hozzánk, aki testvére képét látva, szintén nem tudta tartani magát.
-Nagyon büszkék rátok odafent! -suttogta John.
Kisírtuk magunkat, majd Parkerék is megöleltek minket. A szülei után Emmet közelített felém. Annyira jól esett az ölelése. Otthon éreztem magam a karjaiban. Apró csókot lehelt a homlokomra majd így szólt:
-Megcsináltad. Itt vagyok. Ó, és még valami. Gyere velem
-Hova megyünk?
-Mindjárt meglátod.
Emmet kézen fogott és a bejárathoz húzott. A bejárat felett egy dísztáblán a nevem szerepelt. Rólam nevezték el a központot. Könnyeim ismét utat törtek maguknak. Annyi érzelem futott át rajtam hirtelen, nem tudtam abbahagyni a sírást. Hirtelen felindulásból Emmet nyakába ugrottam és megcsókoltam. Egy pillanatig sem ellenkezett.
-Büszke vagyok rád Rosie! Csodálatos vagy.
Mielőtt bármit mondhattam volna megjelentek a többiek is. Gratuláltak, majd mindenki elindult a saját irodája felé. Én a tárgyalóban vártam a reakciókat. Mindenki imádta a saját helyét. A legjobban Chloet vártam, hiszen ő remélhetőleg nem is számít rá. Elindultam a nevével ellátott ajtó felé. Értetlenül nézett rám, majd miután jeleztem hogy nézzen be egy sikítással díjazta azt, amit bent talált. Könnyei megállithatatlanul folytak le arcán.
-Istenem. Rose. Annyira köszönöm! De én nem is érdemlem meg. Nem is vagyok még itt teljesen.
-Chloe. Akkor fogod használni amikor szeretnéd, amikor úgy érzed készen állsz rá.
-Köszönöm! Nagyon szeretlek!
-Én is szeretlek! Azon ajtón tudsz átmenni a szobádba, a másik ajtón pedig hozzám tudsz átjönni, onnan pedig Willhez is. Össze kötöttem hármunkét.
Csillogó szemekkel nézett minden felé. Chloet is sikerült boldoggá tennem.
-Nézz szét, addig megnézem Willt.
Átsétáltam Willhez, aki húgunkhoz hasonlóan feltérképezte új helyét.
-Hogy tetszik?
-Őstehetség vagy Rose! Mindent eltaláltál. Köszönöm! Elmondhatatlanul büszke vagyok rád!
-Köszönöm!
-Csatlakozunk a többiekhez?
-Persze, mehetünk.