Chuumily Novellák

Ketten Egyedül

to: Jani
from: Ninu

2025 április közepe

Ebédidő volt, az egyik konyhásnéni lencsefőzeléket és fasírtot tett mindenki tálcájára egyetlen kanál kíséretében. A másik konyhásnéni citromfű teát töltött mindenki műanyag poharába. A legtöbben egy fintorral vették tudomásul, hogy aznap sem kapnak finom ételt.

Úgy másfél hónap telt el mióta John új helyre került. Még nem nyílt meg senkinek, akit csak tudott azt kerülte és a csoportos foglalkozásokra sem járt le. Egészen mostanáig.

A tálca is majdnem kifordult a kezéből, amikor megpillantotta Őt, akit még sosem látott egyik folyosón sem mióta ott van. Tálcájával letelepedett egy kisebb asztalhoz és csak nézte a titokzatos idegent. Az ebéd úgy ahogy volt, ki is hűlt a tálcán, de amúgy sem volt éhes. Kíváncsi volt. Az elmúlt néhány hónap után először.

Ahogy teltek a napok, minden étkezésnél Őt kereste. A titokzatos idegent, akit mindig ugyanannál a kis asztalnál látott. Megfordult a fejében, hogy odaül hozzá, de még túl korai lett volna. Viszont a szemeit le nem vette róla egy percre sem.

Talán egy hét telt el így vagy kettő, a nővérek is észrevették, hogy John valamilyen irányba változni kezdett. Megjelent a csoportos foglalkozásokon, igaz továbbra sem nyílt meg a többiek előtt, de már beült közéjük. Persze oda is csak azért ment le, mert ott volt a titokzatos idegen, de ezt csak ő tudta.

Az idegen pont annyiszor szólalt meg a foglalkozásokon, mint maga John; egyszer sem. Ez nem riasztotta vissza a fiatal fiút, sőt. Csak még kíváncsibb lett, így a következő ebédnél elhatározta, hogy lépni fog. Mi vesztenivalója lehet? Már úgyis be van zárva, ennél rosszabb helyre már nem tud kerülni.

Így is lett, a délelőtti foglalkozás után az ebédlőben leült az idegen mellé, aki csak egy bólintással vette tudomásul, hogy valaki mellé ült. Nem szóltak egymáshoz, csak csendben ültek egymás mellett és ették az aznapi borsófőzeléket a kanalaikkal.

Johnnak végre lehetősége lett közelebbről megnézni az idegent, amíg az lassan kanalazta a főzeléket. Nem tudta magának sem megfogalmazni mi az, ami megfogta őt, de rögtön tudta, hogy amíg bent kell lennie, addig nem fogja elhagyni a titokzatos idegen oldalát.

Ezután minden napra megvolt ugyanaz a napirend: felkelt reggel a központi ébresztőre, megmosakodott majd lement a délelőtti csoportfoglalkozásra, ahol semmi mást nem csinált, csak az idegent nézte. Aztán elmentek az ebédlőbe, megkapták a napi főzeléket leültek egymás mellé, csendben megebédeltek, majd a délutáni csoportfoglalkozással folytatták. A vacsoránál sosem látta az idegent, de csak mert folyosónként vannak vacsoracsoportokba rendezve.

Így telt el mindegy egyes nap május eleje óta és lassan már az őszhöz közeledett az év. Sokan kikerültek a nyáron az intézményből, sokan érkeztek is az intézménybe, azonban egy dolog változatlan maradt. John és a titokzatos idegen napi közös ebédje.

Legalábbis John így érezte. Minden változott körülötte, csak a napi közös ebéd nem. Egészen szeptemberig. Tizenkilencedike volt, kora őszi napsütéses péntek. A péntekek mindig szabadabbak voltak, mert sokan hazamehettek látogatóba. Kivéve John. Ő sosem ment haza, mert nem ért el túl sok fejlődést a csoportfoglalkozásokon. Igazából nem bánta, mert addig is láthatta az idegent ebédnél. Viszont ez a tizenkilencedike más volt. A délelőtti csoportfoglalkozás elmaradt, ez már pont elég volt, hogy felborítsa John egész napirendjét. Viszont a nagy fájdalom csak ebédnél érkezett. Az idegen, akihez oly közel került az elmúlt hónapokban, – annak ellenére, hogy egy szót sem váltottak és a nevét sem tudta – most nem volt sehol.