A koboldok aranya (Harry Potter fanfiction)

8. fejezet: Gawain Robards teremtése

Megközelítőleg ugyanabban a pillanatban, amikor Nymphadora Tonks megátkozta Lucy Dawlish-t, a Londonba vezető M4-es úton egy 1967-es Chevrolet Impala tűnt fel. Nem a sötétségből bontakozott ki, nem a felhajtóról kanyarodott le, és nem is a lámpáját kapcsolta fel: egyszerűen az egyik pillanatban még nem volt sehol, a következőben pedig nagyon is valóságos robajjal dübörgött fel a motorja. Fekete színével beleolvadt a langyos augusztusi éjszakába: ez kétségkívül jól jött a halott embernek, aki vezette, ahogy a másiknak is, aki mellette utazott.

Mire a Chevrolet elrobogott Windsor mellett, és irányba állt Kensington felé a hosszú bekötőúton, Gawain Robards halványan bár, de kezdte felfogni, hogy mi történik körülötte. Az autó motorja ütemesen búgott, a rezgéstől egyre jobban fájt a feje. Fehér pöttyök táncoltak a szeme előtt, ami felettébb nehézzé tette, hogy kellő alapossággal figyelje az utat.

Gawain Robards abban sem volt száz százalékig biztos, hogy tud autót vezetni; egyedül arra a tényre támaszkodhatott bizonyítékként, hogy éppen azt csinálta. Igyekezett nem gondolkodni rajta – minél erősebben próbálta ugyanis felidézni az elmúlt óráit, napjait vagy akár éveit, annál tovább mélyült a fejében a fenyegető csend.

A halál csendje lehetett ilyen. Végtelen, anyagtalan semmi. Néma mozdulatlanság, színtelen űr, gondolattalanság, és hiány, hiány, hiány. Mintha Gawain Robards eddig a pillanatig egyáltalán nem is létezett volna – ahogy a Chevrolet Impala sem létezett, és a hátsó ülésről finom mozdulattal előrehajló harmadik alak sem, aki most futó pillantást vetett a sebességmérőre, és rosszalló ciccegésbe kezdett.

Az alak megkopogtatta Gawain Robards vállát, és megkérdezte:

– Hogy érzi magát?

A férfi olyan arcot vágott, mintha egy komplex csillagászati adathalmaz elemzésére szólították volna fel.

– Tulajdonképpen... nem is tudom – felelte.

– Gondolkodjon csak el rajta – biztatta az előrehajló alak. Monoklija kissé lecsúszott az orrán, fehér kesztyűjét pedig gyanús, vörös foltok szennyezték: ezen részleteket leszámítva kifogástalan úriembernek tűnt. – A saját érdekében kérdem. Persze most mondhatnám, hogy "én megmondtam", de úgysem értené, miről beszélek. Épp ez a probléma... de egy kis jóakarattal minden megoldható. Tehát, hogy érzi magát?

Gawain Robards egy pillanatra levette a tekintetét az útról, és szemügyre vette saját arcát a visszapillantótükörben. Ha megkérték volna, hogy írjon le egy jóképű férfit, valami hasonlót képzelt volna maga elé. Tökéletesre nyírt borostája karakteresebbé tette szabályos metszésű arcát, ami úgy simult rá, mint valami maszk. A haja szőke volt, dús és kissé hullámos, a szeme szürke, a tekintete jóval öregebb az arcánál. Szomorúbb.

– ...ez nem is én vagyok – vonta le a végkövetkeztetést a férfi.

– Nagyon jó! – biztatta az idegen. – De akkor mégis kit lát a tükörben, ha nem saját magát?

– Hát Gawain Robardsot – felelte összezavarodva Gawain Robards.

– Haladunk, haladunk... – Az idegen kissé oldalra döntötte a fejét, a szavai hatását figyelve. – Na és kicsoda tulajdonképpen ez a Gawain Robards?

– Hát...

Hát én, akarta mondani Gawain Robards – ami kézenfekvő válasz lett volna, valahogy mégis hamisnak tűnt.

Az idegen felsóhajtott.

– Az én nevem Pyrites – mondta –, és most egy fölöttébb kellemetlen kísérletnek fogom magát alávetni. Persze korántsem az akarata ellenére. Biztosíthatom, hogy maga határozottan és feltétel nélkül beleegyezett az említett kísérletbe – sőt, maga beszélt rá, de talán jobb lesz, ha lassan adagolom a részleteket.