A koboldok aranya (Harry Potter fanfiction)

9. fejezet: Tabu a néven

- ...oké, de segíts már megérteni egy kicsit! Nem látom magam előtt, hogy hogy a Merlin ótvaros szebbik felébe történt ez a jelenet. Odaállsz elé sugárzó arccal, hogy "képzeld, babát várok!", mire ő: "képzeld, válni akarok?" Egy kibaszott esküvő közepén?!

Lucy csak akkor vette észre, hogy kiabál, amikor Tonks összerándult.

- Hát ja, valahogy úgy.

A szalon végében Dudley Dursley felpattant, és úgy menekült ki a helyiségből, mintha telibe találták volna egy rugózó rontással.

- Most szépen megfordulsz, és leteszed a segged! - szólt utána Lucy. - Úgyis hallgatózni fogsz, én meg nem tudlak megakadályozni benne, mert Dobbynak azzal is biztos morális problémái lennének.

A házimanó azonban nem reagált; a rá jellemző diszkrécióval távozott, amint megbizonyosodott róla, hogy Tonks párbaj helyett hajlandó lesz leülni, és beszélgetni.

- Ő egyébként Harry Potter kuzinja - tette hozzá Lucy, miközben Dudley hangos nyikorgással visszaereszkedett a fotel szélére. - Fogva tartjuk, hogy a megfelelő pillanatban rituálisan kivégezhessük... Merlinre, ne vedd már be huszonötödszörre is!

Tonks el se mosolyodott a fiú arcán átsuhanó rémület láttán.

- Szóval... Remus közölte, hogy hiba volt feleségül vennie, a születendő gyermekünk pedig jobban jár, ha meg sem ismeri őt - folytatta kimérten. - Aztán elment. Nem tudom, hová.

- Te pedig erre fogod magad, és betörsz a halott legjobb barátnőd házába. Tök logikus, én is ezt csinálnám.

- Ne piszkálj már! - fakadt ki Tonks.

Lucy élesen ránézett.

- Történt valami a szüleiddel?

- Mi...? Dehogy, semmi bajuk! - Tonks meglepetten kapta fel a fejét. - Hogy jön ez ide?

- Hát, nem is tudom. A helyedben biztos apámhoz mennék panaszkodni, hogy mekkora seggfej volt a kedves férjem. Már attól jobban érezném magam, ahogy lesújtottan bámulja a padlót, és kényszeres teafőzésbe kezd.

Tonks felsóhajtott.

- Gondolkodtam rajta, de rossz ötlet.

- Ezen a ponton bármit csinálsz, az rossz ötlet.

- Máris jobban érzem magam - sóhajtott Tonks. - Mindegy... gondolom, ismerős az érzés, amikor csomóan figyelmeztetnek, mekkora hülyeségre készülsz, de te csakazértis megcsinálod. Aztán jön a katasztrófa - ami egyedül téged ér meglepetésként -, és teljesen összetörsz, de nem szólhatsz róla senkinek, mert csak neked lesz rosszabb...

Lucy teátrális mozdulattal a szája elé kapta a kezét.

- Merlin segge, ez borzalmas! El sem tudom képzelni!

- ...és hát ilyenkor mindenki csak annyit mond, hogy "én megmondtam". Szóval inkább befogod, és próbálsz úgy tenni, mintha semmi sem változott volna. Mindenkinek jobb így. Megkíméled a környezetedet a csalódástól, magadat pedig az ő csalódásuktól.

- A szüleid megmondták, hogy ne kezdj Remusszal?

- Anyám. De nem a farkaskór miatt. Biztos volt benne, hogy egy idő után valami hasonlót fog csinálni. Meg... hát izé, szóval te is megmondtad.

- Tehát van elég bajod, nem akarod még anyádat is hallgatni.

- Nem... ez bonyolult! - Tonks nem nézett Lucy szemébe, helyette Lancelot Corbitt üres portrékeretét bámulta a falon. - A szüleim egy percig sem hibáztatnának, csak ülnének empatikus mosollyal, és mondogatnák, hogy minden oké lesz. De nem lesz! - Türelmetlen mozdulattal megtörölte a szemét. - Mindegy, hülye voltam, megérdemlem.