A koboldok aranya (Harry Potter fanfiction)

16. fejezet: A harmadik

Lucynak úgy fájt a feje, mint még soha életében.

A sorsmágia sodrása felkavarta a gyomrát. Egész testében remegett, rázta a hideg, és gyengének érezte magát; olyan gyengének, mintha a Tiltott Rengeteg szélén állna, és Dumbledore most közölte volna vele, hogy Sirius meghalt.

Nagy erőfeszítés árán az oldalára fordult, és körülnézett a tágas, félhomályos helyiségben, ahová került. Ahogy lassan felfogta, mit lát, rádöbbent, hogy a darlingtoni kúria szalonjában van, és a félig behúzott sötétítőfüggönyök mögül egy kis csíkban nappali fény hatol be a szobába.

Hát működött, gondolta diadalittasan. Sikerült visszafordítania az események tragikus láncolatát, amibe a saját ostobasága hajszolta bele őt és Tonksot. Újrakezdheti a küldetését; és ezúttal pontosan tudja, hol keresse a szellemtükröt...

– Végre felébredt, miss!

Lucy hátrahőkölt, amikor Edmund Wright kísértete az orra előtt bukkant fel a padló alól. Az áttetsző szellemalak kissé megigazította a felöltőjét, és leplezetlen kíváncsisággal mérte őt végig. – Már tartani kezdtem tőle, hogy kegyed is a túlvilágra szökött a kérdéseim elől. Sosem voltam még ilyen hálás, amiért elraboltak – de azért mégiscsak elrabolt!

– Nem direkt volt – felelte zavartan Lucy. Meglepte, hogy Pyrites és Scabior még a kísértetet sem terelték vissza börtönébe; de talán így kellett történnie. Talán már korábban ki kellett volna szabadulnia...

Még az is lehet, hogy a szellemtükör egyszerűen a zsebében van, ahová való!

A Corbitt ősöktől kölcsönvett mardekáros talár bélésében azonban csak a Siriustól örökölt – és teljesen feleslegessé vált – pálcát találta.

Miért hordja egyáltalán magánál? Hiszen egy szikrányi mágiát sem képes kicsikarni belőle...

– Nem is tudtam, hogy maga Corbitt-leszármazott – jegyezte meg Edmund Wright. – Tudja, jártam már ebben a kastélyban. Elevenen – tette hozzá. – Egy felolvasóesten. És persze itt volt ő is.

– Kicsoda? – vonta fel a szemöldökét Lucy.

– Lord Archibald Chatterley – sziszegte a kísértet, úgy hangsúlyozva a név mindhárom tagját, mintha főbenjáró átkok lennének. – Az álnok kígyó! Ha tudná, mit művelt...

– A fószer, aki a sírba menekült maga elől? – Lucy rápillantott.

– Tipikus Chatterley – bólogatott szaporán a néhai Edmund Wright. – Oda menekült a haragom elől, ahová én nem mehetek. Gyáván megfutamodott előlem!

Lucy agyán átfutott, hogy ha egy kísértet levakarhatatlan árnyékként koslatna a nyomában, egy idő után alighanem ő is a másvilágra menekülne; ezen gyanúját azonban háttérbe szorította a sejtés, hogy Edmund Wright nem mond igazat. Maga sem tudta, miért támadt ez a benyomása; egy kísértet gondolataiban akkor sem olvashatott volna, ha még képes a legillimenciára. Régen azonban, mielőtt az őt körülvevő emberek érzéseire és szándékaira vakon kellett botorkálnia a világban, gyakran támadtak efféle megérzései...

És sosem tévedett.

Nem töprenghetett azonban sokáig Edmund Wright lehetséges szándékain, mert mögöttük kicsapódott a szalon ajtaja. Lucy egy pillanatra azt hitte, a huzat nyitotta ki, ám amikor Jérôme Baptiste de Courtenay, ismertebb nevén Jerry, a vámpír hangtalanul átlépte a küszöböt, és a szobába szűrődő napfényt látványosan elkerülve helyet foglalt vele szemben egy karosszékben, megértette, miért nem hallott lépteket közeledni.