A koboldok aranya (Harry Potter fanfiction)

5. fejezet: Ultimátum (Reprise)

Lucy Dawlish megfigyelései szerint a koboldok jobban hasonlítottak az emberekre, mint azt Göthe Salmander kutatásai, a roxforti mágiatörténet órák, vagy akár a Mágus-Kobold Kapcsolatok Főosztályán őrzött szakirodalom alapján feltételezni lehetett. Nem csupán az alakjuk volt humanoid és az emberi nyelveket sajátították el kísérteties gyorsasággal, de a gondolkodásuk és érzelmeik is gyakran az emberekét idézték.

Az átlag kobold persze mindenáron titkolni igyekezett ezt a hasonlóságot; ha azonban az ember hosszabb ideig együtt dolgozott velük, óhatatlanul megtapasztalta, hogy ők is tudnak ragaszkodni, irigykedni, félni, reménykedni, csalódni, véleményt formálni, kritikusan gondolkodni.

És akárcsak az embereket, a koboldokat is meg lehetett lepni.

– Mi... na tudod, kivel szórakozz, Dawlish!

Bárcsak szórakoznék, cseszd meg, gondolta Lucy.

Nagyjából az Ampók irodájában való várakozás ötödik percétől kezdve sejtette, hogy a bankban tett látogatása nem fog problémamentesen zajlani; de arra azért nem volt felkészülve, hogy a kobold különös mágiájával egyenesen a bank tanácstermébe repíti őt. Minél tovább nézte az egybegyűlt varázslényeket, annál kevésbé értette, mi zajlik az amfiteátrumra emlékeztető helyiségben, és miért világítja meg őt egy, a mennyezetről rávetülő reflektorszerű fénykör. Mégis mit várnak tőle, hogy elővarázsol egy gitárt és eljátssza Myron egyik hülye szakítós dalát?!

Szinte bánta, hogy a jelenetnek az elkövetkezendő öt másodpercben szükségszerűen meg kell szakadnia, hiszen olyasmi történt, ami összeegyeztethetetlen a sorsával. Meglátták – immár nem csak Ampók tudja, hogy életben van, hanem egy egész teremnyi varázslény, az első sor szélén kuporgó Draco Malfoy, és az a szerencsétlen srác is, aki saját, lassan tócsává gyűlő izzadtságában hever mellette a földön, a szomszédos fénykör közepén.

Talán fel akarják őket áldozni? Vagy mindjárt villannak a kamerák, és elindul körülöttük egy mugli realityműsor felvétele? Esetleg magát Voldemort nagyurat riasztják majd, hogy végre valakinek sikerült a nyomára bukkannia?

Bármit is tartogatott most számára a sors, Lucy hálát érzett a rövid kitérőért. Felszabadító érzés volt következmények nélkül Ampók arcába vágni, hogy mi történt vele; és most, hogy végre hangosan kimondta, a mágiája elvesztésének terhe mintha egy hajszállal könnyebbé vált volna.

Legalább pár olyan másodpercet átélhet, amikor nem magányosan őrzi ezt a titkot... mert Scabior most már biztosan mindjárt feltűnik a semmiből, megállítja az időt, ahogy Azkabanban is tette, és rendet teremt...

A Sorsfonó azonban nem jött, körülötte pedig pár másodperc dermedt csend után folytatódott az iménti szürreális jelenet. A varázslények körében hangos sugdolózás támadt, Ampók pedig döbbent, már-már kétségbeesett arckifejezéssel bámult rá. Lucy emberibbnek látta az arcát, mint valaha.

– Már hogy a Merlin mocskos bugyogójába ne lennél boszorkány?! Azt nem lehet csak úgy abbahagyni!

Lucy gépies mozdulattal a szájához emelte a martinis poharat, és nagyot kortyolt belőle. Az alkohol végigperzselte a nyelőcsövét, és kissé meglazította a görcsgombócot a gyomrában – egyébként sem volt értelme, hogy különösebben felizgassa magát az eseményeken.

Scabior mindjárt jön, és megoldja...

– ...nem t'om, én csak egy hulla vagyok, aki beugrott Kaliforniából, hogy megújítsa a kártyáját. – Lucy Ampókra szegezte a mutatóujját. – Te viszont egy igazi seggfej vagy. Ha még élnék, rohadtul bepanaszolnálak a Főnöknél.