A koboldok aranya (Harry Potter fanfiction)

14. fejezet: Ahová dolgokat rejtenek

Sem Jack Hornby, sem Alina Nabokov nem ült fel a Roxfort Expresszre aznap reggel.

A mintegy ötven elsőéves diákból ez nem volt nagy veszteségarány, Siriusnak mégis összeszorult a gyomra, ahogy az immár üres vonat lódult egyet, és megindult vissza Londonba. Több, mint négyszáz diáknak kellett volna ülnie rajta, ő azonban csak háromszázhúszat számolt; és maga sem tudta, hogy mindez balsejtelemmel, vagy inkább megkönnyebbüléssel tölti el. A Voldemort bukása után született osztályok jóval népesebbek voltak, mint amihez diákkorában hozzászokott; arról már nem is szólva, hogy hetedévben az eleve sem nagylétszámú évfolyamát tovább felezte egy halálfalótámadás.

Akkor is innét, a roxmortsi állomásról indultak; ő már Potteréknél lakott, és élete legfelhőtlenebb karácsonyi szünetének nézett elébe. Az ünnep örömébe csak annyi üröm vegyült, hogy telihold napja hajszálpontosan december huszonötödikére esett; James meg ő azonban ennek dacára sem estek kétségbe. Inkább kitervelték, hogyan szökjenek át Yorkshire-ba Lupinékhoz, ha már mindenki lefeküdt.

Persze semmi sem úgy alakult, ahogy tervezték. A Roxfort Expresszt valahol Bristol előtt kisiklatták a halálfalók, miközben átrobogott egy mugli állomáson, olthatatlan mágikus tüzet és pánikot szítva ezzel. Bár kifejezetten mugli születésű diákokra vadásztak, Peter Pettigrew is kis híján életét veszítette a támadásban; Jamesszel hosszú éjszakákat virrasztottak mellette a Szent Mungóban, miközben a környező ágyakon gyors ütemben váltották egymást a sebesültek.

Sirius ösztönösen ökölbe szorította a kezét, ám ezúttal elmaradt a tehetetlen düh hulláma, amit az emlékei szoktak kiváltani belőle. Most már tudta, hogy James-t és Lily-t mindenképpen halálra szánta a sors. Peter árulása csupán eszköze volt a végzetük beteljesülésének; és bár Sirius továbbra is gyűlölte azért, amit tett, az agyára nem ereszkedett le az a vörös köd, amiben a szabadulása utáni évet töltötte.

Ahogy Perselus Pitont sem tudta gyűlölni többé. Hogyan is tehette volna? Hiszen sorstársakká váltak: magányos ügynökeivé az igazságnak, tőrökké, amiket Dumbledore döfött a sírból Voldemort hátába.

Sirius megrázta magát, és visszakormányozta gondolatait a jelenbe. Gawain Robards maszkja olykor mintha visszavetette volna az azkabani fogsága előtti állapotba: a tudatára nehezedő nyomás nagy része megszűnt, nem aggódott többé a jövőn, sem a jelenen. Nem kínozta a lelkiismeret, nem voltak rémálmai, és egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy a kezdeti kudarc ellenére újra képes lesz meghódítani Lucy Dawlish szívét.

És mégis: néha leverte a hideg verejték, amikor a tükörbe nézve nem ismerte fel a saját arcát, amikor az évtizedeket öregedett Mundungusra nézett, amikor Lucy csak bámult rá bizalmatlanul, mint egy idegenre. Ilyenkor mocskosnak, természetellenesnek, oda nem illőnek érezte magát – elvégre a halálból nem szokás visszatérni, és talán neki sem szabadott volna.

Talán nem kellett volna megtennie? Még a jegygyűrűt sem látta Lucy ujján – biztosan szüksége van rá, hogy visszatérjen az életébe?

Sirius megígérte, hogy nem avatkozik a boszorkány dolgába, a kíváncsiság azonban satuként szorította a gyomrát.

A Roxfortba betörni nem kis dolog: vajon hogy csinálta? Mi a terve? A Roxfort jelen pillanatban az egyik legveszélyesebb – ha nem a legveszélyesebb – hely, ahová csak beteheti a lábát...

Összerezzent, amikor Mundungus megszólította.

– Hát, ez egész simán ment. Két kölök, az bőven a hibahatáron belül van.

– Két elsős gyerekről beszélünk – felelte mogorván Sirius. – Fogalmuk sincs a varázsvilág működéséről! Bármi történhetett velük.