A koboldok aranya (Harry Potter fanfiction)

20. fejezet: Újra együtt (Reprise)

Amikor Lucy könnyű cipője a Pancras Road esőtől síkos kövezetéhez csapódott, kénytelen volt elismerni, hogy Dudley nem tévedett: valóban okosabb lett volna, ha magára kap egy kabátot, mielőtt újabb életveszélyes kalandba kezd. London vastag esőfüggönybe burkolózott, ám a belvárosban mit sem csökkent a szokásos tömeg. Ugyanúgy mindenütt ott voltak a tülkölő autók, az egymás sarkát taposó kabátos-esernyős muglik, és az átlós kereszteződés, ahol valamivel több, mint egy évvel azelőtt eljátszatta a koboldokkal a saját halálát.

Látványos baleset lehetett. A Siriustól kapott rózsaszín Cadillac az ütközéskor úgy összeroncsolódott, hogy mágiával sem lehetett volna megjavítani: ez Lucy kifejezett kívánsága volt, ahogy azt a bizonyos orchideát is direkt a Corbitt házban hagyta.

Amikor pár hete meglátta, hogy a hosszas elhanyagoltság ellenére virágok nyílnak rajta, legszívesebben kivágta volna az ablakon.

Egy éjszaka el is indult, hogy kiselejtezze a makacs növényt; de menet közben, ahogy rá-rápillantott, valahogy ostobán kezdte érezni magát, amiért döngő léptekkel törtet vele a szemetes felé. Ennek a hülye gaznak a hülye stantoni benzinkút hülye irodavezetői asztalán kellett volna bontogatnia a hülye szirmait; igazán nem tehetett róla, hogy áldozatul esett Sirius megalomániájának, és a teljesen agyament lánykérést követően örökös darlingtoni fogságra ítélték.

Lucy fontolgatni kezdte, hogy visszaszolgáltatja eredeti tulajdonosának – de egyrészt nem akart magyarázkodni, másrészt ki a büdös franc állít be egy ellopott növénnyel egy benzinkútra? Egy évvel később...? Hiábavaló lett volna az egész: legalább olyan hiábavaló, mint Dudley célzott "elnézést!" kiáltásai a Kings Cross peronjai felé hömpölygő tömegben, ahogy a kabátos emberi testek sorra nekik nyomódtak, és az ütődéstől a hajukba zúdították esernyőikről a vizet.

Mintha észre se vennék őket.

Lucy gyanította, hogy Fawkes mágiája védi kis csapatukat, mégsem érezte biztonságban magát, ahogy megálltak a St Pancras szálloda mellett, hátuk mögött a sztoikusan lebegő dementorral. Lucy félcipője legalábbis három lépés után tocsogott a sárban.

– Oké – mondta Lucy. – Szóval... hatékonyak leszünk, és szétválunk.

– Jaj, nee! – nyafogott Dudley. – A horrorfilmekben is mindig szétválnak, aztán mindenkinek letépik a fejét.

– Figyelj, dagi, kell neked az a megaizé, vagy nem?

– Persze, hogy kell, de nincs messze! Csak el kell indulni a York Wayen, aztán...

– Szuper, hogy ennyire képben vagy! Akkor nyomás. Dem... izé, Kurt... – Lucy tétova pillantást vetett a dementorra –, te menj vele. Érted, amit mondok?

A lény felé fordította csuklyás, vak arcát. Lucy nem számított rá, hogy együttműködik, ám a csoda megtörtént: karmos ujjai elengedték a karját, és Dudley csuklója köré kulcsolódtak.

– Hihetetlen, hogy micsoda cukiság vagy! – mondta a dementornak Lucy. – Na jó... Fawkes, neked pedig csüccs Dudley vállára. Ha Kurt barátunk nagyon megkívánná a tinilélek szagát, akkor a te dolgod megvédeni őt.

– Basszus, ez borzasztó volt – szisszent fel Dudley.

– Ismertem valakit, akinek tetszene – felelte zárkózottan Lucy, aztán kissé megrázta a vállát, hogy mozgásra bírja Fawkes-t. – Gyerünk! Nem hagyom egyedül Harry Potter mugli unokatestvérét egy dementorral. Gondolom, te is felfogod, miért.

– Hogy találjuk meg egymást? – aggódott Dudley.

– Megoldjuk, nyugi! Hamarabb végzek Robardsnál, ha ti nem jöttök. Meg ne sértődj, de rohadt feltűnőek vagytok. Itt tali!