A koboldok aranya (Harry Potter fanfiction)

6. fejezet: Albus Dumbledore öröksége

Az elkövetkezendő két órában Lucynak olyan érzése támadt, mintha egy abszurd ponyvaregény lapjai közé csöppent volna. Scabior továbbra sem tűnt fel a semmiből, hogy egy csettintéssel elhárítsa a közelgő katasztrófát; helyette Sanguini közölte, hogy „megfontolja" a segítségnyújtást Dobby tervének megvalósításához, majd eltűnt Ampókkal, hogy „biztonságba helyezzék" a fogoly dementort.

A varázslények gyűlése ezután szétszéledt, Lucy pedig azon kapta magát, hogy Dudley Dursley-t ébresztgeti a Kings Cross pályaudvar előtti tér egyik padján. A másik oldalán Draco Malfoy gubbasztott egy félig üres vajsörös üveggel a kezében, és sötét tekintettel meredt maga elé – egyikük sem keltett különösebb feltűnést a pályaudvar bejárata körül csellengő erősen ittas londoniak között.

– Ugye tudod, hogy attól nem fogsz bekúrni? – törte meg a csendet Lucy.

– És? – Draco megvonta a vállát. – A halottlátásig már eljutottunk.

Lucy lepattintott egy sárrögöt a cipőjéről. – Látom, a humorodat apádtól örökölted.

Malfoy elhúzta a száját, végül azonban nem kommentálta a megjegyzést.

– ...a koboldok csinálták, ugye? – kérdezte hosszú szünet után. – Ők rejtették el...

– Ampók. – Lucy meredten bámulta a pályaudvar üvegajtaját. – Egy vagyonomba került. Senki sem tudhatta meg, mi történt velem. Azonnal kicsináltak volna; szóval elhitettem vele, hogy új életet akarok kezdeni. – Lucy felhorkant. – Na hallod, erről ennyit!

Malfoy kortyolt egyet a vajsörből.

– Maga árulta el az apámat a Sötét Nagyúrnak – jelentette ki tárgyilagosan. – Elmondta neki, hogy elveszítette azt a valamit... maga miatt került börtönbe...

– Ja. – Lucy összefonta a karját. – Te pedig most bosszúból lyukat nyavalyogsz az agyamba? Mert akkor hajrá, mindjárt megvan.

– Black miatt csinálta, ugye? Bosszúból.

– Szerinted?

– Akkor rendben van – közölte Malfoy.

Lucy rábámult.

– ...szóval az igazságérzetedet is apucitól örökölted. Ha most fogom a stukkerem, és a teljes tárat beleeresztem a koponyádba, az is rendben lesz?

– Maga nem gyilkos – felelte közönyös arccal Malfoy. – Pont most egyezett bele, hogy önzetlenül megment egy csapat varázslényt.

– Attól még lehetek szörnyű ember! – háborodott fel Lucy.

Malfoy megvonta a vállát. – Lehet, persze, ha akar. A lényegen nem változtat.

– Bölcs vagy, cseszd meg, mint egy csokibéka-kártya. – Lucy elfintorodott. – Na és neked mi a sztorid? Két háborús bűn közt rádöbbentél, hogy érző szíved van, és nem nézheted tovább a házimanók meg a többi cukiság szenvedését?

– Már mondtam. Kinyílt a szemem.

– Ja, akkor ez ilyen spirituális baromság?

Malfoy lekicsinylően nézte őt.

– Rájöttem, hogy a Sötét Nagyúr soha nem fogja békén hagyni a szüleimet – felelte –, hacsak valaki el nem teszi láb alól. Gondolom, nem én leszek ez a valaki, de legalább megpróbálok tenni valamit a zsarnoksága ellen!

– Szóval segítséget kértél... egy koboldtól. – Lucy felvonta a szemöldökét. – Nem az a tipikus aranyvérű seggfej-magatartás.

– Maga nem tudja, milyen, amikor mindennek vége! – förmedt rá Malfoy. – Amikor már nem tud kihez fordulni... amikor az egész világ összeesküszik maga ellen!