A koboldok aranya (Harry Potter fanfiction)

15. fejezet: Sorsszakadás (Reprise)

Gawain Robards, mindent összevetve, tipikusan az a fajta férfi volt, aki beetet egy nőt egy sor nevetséges hazugsággal a hülye gyerekmentő akciójáról, könnybe lábadó szemmel bizonygatja, milyen csodás randira vinné – öt perccel később pedig a legnagyobb természetességgel ejti le az említett nőt Voldemort nagyúr ebédlőjében.

Mert mégis mi a szarra számítottál, Dawlish?!

A próbatétel lényege ugyanaz volt, mint Gilderoy Lockhart vagy Myron Wagtail esetében: amikor az elkerülhetetlen árulás bekövetkezett, a példában szereplő nőnek nem volt szabad elveszítenie a fejét, vagy akár csak a meglepődés legapróbb jelét mutatni.

Hiszen, ha jobban végiggondoljuk, az egész helyzetben nem volt semmi meglepő.

Lucy maga sem értette, miért szorul össze a gyomra, miért marja végig a sav a nyelőcsövét, és miért mosódik előtte krétafehér masszává Voldemort nagyúr vicsorgó kígyóarca, miközben a szekrény szélébe kapaszkodva megszédült, és kirántotta a csuklóját Robards szorításából.

De tényleg, mi a szarra számítottál, Dawlish?!

Várható volt, hogy Gawain Robards is pontosan ugyanúgy átverje és cserben hagyja, ahogy az összes többi férfi, akivel eddig találkozott, Siriust is beleértve. Résen kellett volna lennie. Számítania kellett volna erre... és tulajdonképpen számított is rá, csak még nem most.

De talán jobb is így: legalább azonnali és kegyetlen bosszút állhat ezen az utolsó férgen!

Amikor ugyanis Voldemort nagyúr óriáskígyója fenyegető szisszenéssel megindult feléjük, Lucy kipislogta a könnyeit, és egy pillanatra sem szakította meg a szemkontaktust Robardsszal, miközben ráfogta a Magnumot, és az utolsó töltényével combon lőtte.

A szalonban egy pillanatra megállt az idő; és abban a két dermedt másodpercben, amíg még nem kezdtek minden irányból záporozni az átkok, míg Robards nem zuhant ki a szekrényből üvöltve a fájdalomtól, és amíg a néhai Edmund Wright nem kezdte furcsán elvékonyodott hangon nyugtatni a kedélyeket, Lucy megértette, hogy a férfi egyáltalán nem számított az események efféle alakulására.

Nyilván nem vette őt elég komolyan. Gyakori hiba. Myron sem vette komolyan, meg Gilderoy sem, és még sorolhatná.

De mégis mire várt? Hogy ő, Lucy majd térdreesik előtte, és az életéért kezd könyörögni?

Te akartad, gondolta Lucy, ahogy Robards bevetődött az asztal alá, csillogó vércsíkot hagyva maga után, a volt-nincs szekrény visszacsukódó ajtaja pedig elzárta előle a félhomályos helyiségben kibontakozó csatajelenetet. Ha átcseszel, én is átcseszlek.

Az ösztönei azt súgták, hogy ha magára zárja a szekrényajtót, visszakerül oda, ahonnét elindult. Hogy a Roxfortban ugyanúgy halálfalók várják, az csak akkor jutott eszébe, amikor a szekrény rázkódása elült, az ajtaja felpattant, a feje fölött pedig egy kábító átok csapódott a tömör fába.

A rohadt életbe már!

Lucy ösztönösen lehasalt, és az átokzáporban beállt pillanatnyi szünetet kihasználva kúszni kezdett a lomhegyek között. A szíve olyan erővel verte a bordáit, hogy azt hitte, megáll. A korábban talált parókás varázsló mellszobra mögött hasalt, a túloldalon pedig feltűnt Amycus Carrow zömök alakja.

Legalább nem Mr. Kígyófej az, gondolta sötéten Lucy, de nem talált sok vigaszt a felismerésben. Végleg sarokba szorították, még a szekrényig sem tudna eljutni... ha pedig mégis sikerülne, a túloldalon is halál várná.