A koboldok aranya (Harry Potter fanfiction)

4. fejezet: A IV. Varázslényjogi Kongresszus

Szombaton, sötétedés után

Amikor Dudley kinyitotta a szemét, hosszú másodpercekig nem volt biztos benne, hogy valóban kinyitotta. Festett, fakazettás plafont látott maga előtt; alatta apró madarak röpködtek furcsa, kékes félhomályba burkolózva.

Jobban belegondolva talán nem is madarak voltak. Innen lentről nézve szinte mintha emberi alakjuk lett volna.

Kicsi, szárnyas emberek röpködnek a plafon közelében...?

Nyilván bedrogozták.

Dudley lassan, módszeresen masszírozni kezdte a halántékát. Lüktetett a feje, mintha másnaposság kínozná, a tagjai pedig fájdalmasan elzsibbadtak. Te jó ég, csak nem elnyomta az álom a szálloda halljában azon a ronda, kényelmetlen műanyagszéken?! Nem késheti le a Mega-5 bemutatópartiját...

Megpróbált feltápászkodni, de döbbenten – és riadtan – vette tudomásul, hogy a lábait kötelek kötik gúzsba. Valamiféle teremben vagy csarnokban lehetett, már amennyire látni vélte a környezetét a gyertyafénnyel gyéren megvilágított félhomályban. A padló minden mozdulatára éktelen recsegésbe kezdett, és mintegy erre válaszul Dudley halk, suhogó-surranó hangot hallott maga körül, mintha hirtelen egy nézőtér teljes közönsége felé fordulna...

Halkan felnyögött, és fél kezével megtörölte verejtékező homlokát. A csuklói nem voltak úgy összekötve, mint a bokái: nehézkesen, erőlködve, de sikerült ülő helyzetbe tornásznia magát.

– Jó estét, ember! – szólította meg egy kellemes, zengő hang.

Dudley odafordult. Szép arcú, aranyszőke férfi mosolygott rá az amfiteátrumszerű terem padsorai elől. Égszínkék szeme mintha egyenesen a lelkébe látott volna, aranybarna bőrén meg-megcsillant a plafonról lógó kandeláberek fénye.

A szőke férfi deréktól felfelé meztelen volt, deréktól lefelé pedig ló.

– Úristen – nyögte ki holtra vált arccal Dudley.

A korábbi, metrókocsiban játszódó lidérces rémálma folytatódni látszott, a kentaur mögül ugyanis Ampók, a kobold kukucskált ki.

– Ezt már korábban is mondta – jelentette ki, inkább a láthatatlan közönségnek, mintsem Dudleynak címezve. – Talán valami hagyományos mugli üdvözlés.

– Nyugalom, emberfiú – mondta derűsen a kentaur. – Ma este nem esik bántódásod.

– Egyelőre, hi-hi-hi! – vágott közbe egy reszketeg, hisztérikus élű hang. Dudley-t ismét az ájulás kezdte kerülgetni, amikor meglátta annak forrását, egy csúf, kámzsás öregasszonyra hasonlító lényt. Nem lehetett ember: megszürkült fogai természetellenesen hegyesek voltak...

– Maradj veszteg! – parancsolta a kentaur, és a ruhájánál fogva hátra penderítette a banyát. – Megijeszted a vendégünket!

– Megmondtam, hogy ők nem értelmes lények! – csendült egy dallamos, melankolikus hang. – Csak az időnket vesztegetjük.

– Mármint a muglik?

– Nem, Monsieur Ampók, a banyák. Szíves engedelmével, ők csak ujjakat óhajtanak törögetni. Minden értelmesnek tűnő kommunikációjuk erre irányul.

– Te meg csak vért akarsz szívni, hi-hi-hi! – vágott vissza a banya.

Vért. Szívni.

Dudley ösztönösen hátrahőkölt, ahogy a magas, kísértetiesen sápadt lény rávigyorgott a kentaur mögül, kivillantva hegyes fogait. Emberi alakja volt, ő mégis ösztönösen irtózott tőle; olyan érzés volt ránéznie, mintha egy tükör üvegén keresztül, vagy egy tó tükréből figyelné. Az utolsó részletig élesen látta a vámpírt, tudta, hogy valóságos, mégis mintha valami furcsa, emberen túli tartományba tartozott volna, ahová ő soha nem léphet be.