A koboldok aranya (Harry Potter fanfiction)

23. fejezet: Eternifix

A tűzoltóautó akadály nélkül száguldott végig a Piccadilly-n; taxik, autók és tömött turistabuszok egyaránt félrehúzódtak az útjából. Hiába, a muglik mindig is a tettek emberei voltak: ha London közepén beomlott egy luxusszálloda, nem tehettek úgy, mintha ez a szerencsétlenség meg sem történt volna. Először cselekedtek, hogy elhárítsák a katasztrófát, csak utána kerestek felelősöket.

Lucy unottan bámulta a tűzoltókat követő rendőrautók villogóinak fényjátékát a buszablakból. London fölött kissé megritkult a reggeli ködréteg, a nap szűrt fénye különös, sárgás derengésbe vonta a házfalakat az ablaküvegen túl. Négy évvel ezelőtt, egy másik életben minden nap megtette ugyanezt az utat, csak motorral...

Hirtelen úgy érezte, egy percig sem maradhat tovább ezen a buszon.

– Hová készülsz? – szólt utána Remus, amikor rátenyerelt a leszállásjelzőre.

– Nem mindegy? – reccsent rá Lucy. – Ha már ennyire eldöntötted, hogy magányos farkas leszel...

Remus szorosan lehunyta a szemét. – Nem, nem mindegy. Robards megkért, hogy vigyázzak rád. Nem tanácsos egyedül kószálnod Londonban, függetlenül attól, hogy mit gondolsz rólam és a döntéseimről.

– Hogy én mit gondolok rólad? – csattant fel Lucy. – Meg sem fordul a fejedben, hogy esetleg az is megrázó lehetett, amit te mondtál nekem?

– Nem gondoltam komolyan – felelte halkan Remus. – Csak feldühített, hogy nem hallgatsz végig. Az pedig, hogy szerinted azért hagytam el Dorát, mert nem akartam a gyerekünket... nos, hirtelen úgy éreztem, nem is érdekel, mit gondolsz.

A busz nyikorogva fékezett le a megállóban. Az ajtók kitárultak, illatos őszi levegő tódult az utastérbe.

Remus tétován kinyújtotta a kezét, Lucy pedig megszorította.

A sofőr fojtottan káromkodott az orra alatt; az ajtó becsukódott, a busz tovább indult.

Robards pontosan így tervezhette ezt az egészet, gondolta Lucy. Azt akarta, hogy béküljünk ki, meg ilyen hülyeségek. Hogy lehet valaki ennyire undorítóan optimista?

Szívesen szétfeszítette volna az ajtót a térdével, hogy az utca forgatagába meneküljön Remus hallgatása elől, de tudta, hogy hiába. Úgyis rátalálna, ha akarna. A varázsereje nélkül nem jelent neki ellenfelet.

A varázsereje nélkül, ami ott lappang ugyan benne, de képtelen hozzáférni: csak olyan pillanatokban tör ki belőle, amikor nem kellene. Már a saját mágiája is csak hitegeti. Gúnyolódik rajta. Elő-előtör, hogy megint bízni kezdjen benne, aztán magára hagyja a bajban.

Mégis mit képzel Robards? Eddig esküdözött, hogy a saját árnyékától is megvédi őt, most meg azt sem mondta el, hová megy. Csak kiragadta őt a Ritz körül képződött káoszból, felterelte egy buszra Remusszal együtt, aztán elnyelte a föld. Talán el kell tussolnia a történteket a minisztériumban... vagy úgy döntött, mégsem akarja egy ilyen ostoba, tehetségtelen nőre vesztegetni az idejét.

Na nem mintha számítana. Robards nem érhet Sirius nyomába... pedig annyira hasonlít rá! Sirius közelében is ugyanez a furcsa biztonságérzet fogta el, Siriusnak is ilyen hülye viccei voltak, és Sirius is épp ilyen makacsul védelmezte őt. Sirius is pont ilyen érthetetlen, logikátlan módon türelmes és megértő volt vele, pedig minden sarkon találhatott volna valakit, aki méltóbb a figyelmére.

Robards hamarosan rá fog jönni erre. Nem szabad megszoknia a jelenlétét.

Nem szabad számítania rá.