A koboldok aranya (Harry Potter fanfiction)

13. fejezet: Szellemtükör

A Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola nagytermében mintha megállt volna az idő. Az elvarázsolt mennyezet csillagai még mindig hideg, távoli szépséggel ragyogtak az ámuló elsősök feje fölött, a falakon lobogó fáklyák fényét ezüsttel szőtték át a körülöttük lebegő kísértetek, a tanári asztal előtt pedig ahogy minden évben, ezúttal is ott állt a magas, három lábú szék, és rajta a Teszlek Süveg. A gólyák ezúttal is sorba rendeződtek a terem szélén, a felsőbb évesek pedig épp olyan unott arccal bökdösték a kupáikat a pálcáikkal, mint Lucy diákkorában.

Tonks meg ő az Auror Parancsnokságtól megörökölt egyik láthatatlanná tévő köpeny rejtekében várakoztak a terem fala mellett. Megvárták, hogy az elsősöket terelgető McGalagony elfoglalja őrhelyét a Süveg mellett, nehogy egy óvatlan mozdulat leleplezze őket, ám amikor eljött a pillanat, és felhangzottak az első nevek, egyikük sem mozdult meg rögtön.

Lucy a griffendéleseket nézte. A négy ház közül az ő asztaluk volt a leginkább foghíjas, a felsőbb éves diákok jó része pedig a véres arcú Neville Longbottom és a mellette ülő Ginny Weasley köré tömörült. Látszott rajtuk, hogy eszük ágában sincs behódolni az új iskolai rezsimnek – legalábbis egyelőre. Lucy gyanította, hogy amint egyikük-másikuk kettesben marad a Carrow testvérpár valamelyikével, alábbhagy majd a lázadó kedvük; ahogy azoknak is, akik jelenleg még esküdöznek, hogy minden segítséget megadnak a mugli születésű barátaiknak. Pár nap terror, pár hónap éhezés és nélkülözés, és mindent másként látnak majd...

– Menjünk – súgta Tonks fülébe. – Nem akarom Pitont hallgatni, ahogy igazgatóként beszél.

Csak amikor kimondta, jött rá, hogy ez mennyire nem igaz. Úgy kellett elparancsolnia a tekintetét az egykori bájitaltantanár hátborzongatóan ismerős, bő fekete taláros alakjáról, aki most Dumbledore székét foglalta el. Piton mágnesként vonzotta a tekintetét, mintha valami láthatatlan kötelék feszülne köztük. Hiába nem láthatta őt a varázsló, félt, hogy ha véletlenül egymásra téved a tekintetük, azonnal lelepleződik előtte; és akkor mindennek vége.

Tonks finoman belecsípett a karjába, Lucy pedig elkapta a tekintetét Pitonról, és engedelmesen követte barátnőjét a fal mentén. Nesztelen léptekkel kiosontak a nagyteremből, és nekivágtak az igazgatói irodába vezető útnak. Az évnyitó lakomával egybekötött beosztás legalább másfél nyugodt órát garantált nekik, de jobb volt biztosra menni.

– Szóval ő Gawain Robards – szólalt meg óvatosan Tonks.

– Ja. – Lucy égnek emelte a tekintetét. – Ha nem lenne, ki kéne találni. Hogy lehet valaki ekkora tahó?

– Szerintem vicces volt.

– Inkább nyugtalanító. Dirk Cresswell-t meg honnan a francból rángatta elő? És miért bízik meg benne mindenki?! Te is simán szabadon engedted ahelyett, hogy szétátkoztad volna.

– Nem hiszem, hogy könnyű lenne szétátkozni – szögezte le Tonks. – Már csak azért is, mert felismert téged.

Lucy meghökkent. – Hogy érted? Még a nevemet sem tudja. Mármint, a kamu nevemet.

– Nem arról volt szó, hogy a koboldmaszk mindenki elől elrejt téged? Robards mégis tudta, hogy találkozott már veled. Emlékezett Catherine Rosier álarcára, hiába nem tudja, ki vagy valójában. Ampók ezzel szemben mintha valami olyasmit említett volna, hogy minden megjegyezhető külső jegy lepereg majd rólad...

– Nem hiszem, hogy praktikus lenne, ha mindig mindenki másmilyennek látna – jegyezte meg Lucy.

– Én meg azt nem hiszem, hogy megvártad, míg Ampók befejezi a védővarázslatokat – kontrázott Tonks. – Fogadjunk, hogy csak felhúztad a maszkot, aztán hadd szóljon!