A koboldok aranya (Harry Potter fanfiction)

18. fejezet: Kutyaszorító (Reprise)

– Szóval úgy véli, Potter volt az?

– Biztos, hogy Potter volt az. Láttam! Meg akarta ölni Yaxley-t. Világos, hogy a brit varázslóközösség vezéralakjaira vadászik. Dumbledore... Scrimgeour... és most Yaxley...

– Scrimgeour sosem került elő! Lehet, hogy csak bujkál. Nagy sárvérűbarát volt annak idején.

– Ugyan már! Potter nyilván végzett vele. Mégpedig olyan brutális kegyetlenséggel, hogy alig bírták eltussolni.

– Mégsem gondolhatja, hogy egy iskolás gyerek...

– Olvasta maga a Hírnév és Hazugságokat, Albert?! Rita Vitrol kisasszony fáradságos munkával derítette fel, milyen sötét, abnormális kapcsolat volt Potter és Dumbledore között. Egyértelműen leírja, hogy...

– Tehát maga szerint ez a Harry Potter, ez a nagyzási hóbortban szenvedő feketemágus-növendék csak úgy kijátszotta a belső biztonsági rendszerünket?

– Úgy tűnik.

Sirius higgadt, érzelemmentes hangja késként vágta ketté az Átriumban összegyűlt tömeg morajlását. Albert Runcorn – a valódi – elfordította kétkedő tekintetét az igazát bizonygató kísérleti bűbájos boszorkányról, és már nyitotta a száját, hogy felelősségre vonja. Ekkor azonban meglátta Yaxley eszméletlen testét, ahogy egy hordágyra fektetve lebeg Sirius mellett.

Sirius kilépett az Átriumból kivezető kandallók egyikéből, és lerázta a hamut a köpenyéről. Pöccintett a pálcájával, mire a hordágy fordult egyet Yaxley-vel, és finom siklással követni kezdte a levegőben.

– Robards – mit...

Sirius szobormerev arccal fordult szembe a főnökével, és szegezte a szívének a pálcáját.

– Albert Runcorn ma reggel adott nekem egy tanácsot a karrieremmel kapcsolatban. Mi volt az?

Egy pillanatig csend volt.

– Hogy ne akarjon középvezető lenni – felelte Runcorn. – És mit felelt erre Robards?

– Nem ígértem semmit. De együtt éreztem a tárgyalása miatt.

Runcorn kurtán bólintott.

– Értékelem az óvatosságát, Robards – mondta –, de túlzásba viszi a dolgot. Gondolom, nem célja, hogy sötét időkre emlékeztessen bennünket...

Különösen csengett a hangja, amikor ezt mondta, és Sirius agyán átfutott a sejtés, hogy van valami, amit nem ért – valami, ami ott van az orra előtt. És csak képzelte volna, hogy Runcorn pálcás keze is elindul a zsebe felé?

– Menjünk fel – mondta halkan a varázsló –, és próbáljuk rekonstruálni, ami történt. Az államtitkár asszony tajtékzik... Robards, úgy tudom, maga auror volt. Számítok a segítségére. – Runcorn egy pillanatra lehunyta a szemét; és Siriusnak most már közelebb kellett hajolnia, hogy hallja, amit mond. – Legalább Dawlish-t nem kellett volna kirúgni. Ő biztosan tudná, hogyan kezelje ezt a helyzetet.

Némán indultak tovább a lift felé; és Siriusnak titáni erőfeszítésébe telt, hogy ne lökje bele Runcornt az aknába. John Dawlish nyilván tudná, hogyan derítsen fel egy infiltrációt, ahogy a többi auror is, akik elvégezték a főiskolát. Aki viszont a legtöbbet tehetné az ügy megoldása érdekében, az Rufus Scrimgeour, akit ő maga földelt el a Bunhill Fields-i temetőben, nem messze attól a fejfától, ami alatt a világ szerint Lucy Dawlish feküdt.

A lift idegtépő rándulással indult velük lefelé, és Sirius fel sem emelte a tekintetét a padlóról, míg ki nem szálltak a Varázsbűn-üldözési Főosztály folyosóján. Runcorn léptei itt felgyorsultak; egy pillantásra sem méltatta Yaxley irodáját, ahonnét még mindig vészjósló mennydörgés szűrődött ki, hanem a saját nevével fémjelzett ajtó mögé vezette. Sirius egy pálcaintéssel előre küldte az ájult Yaxley-t, majd követte őt az elfüggönyözött irodába.