A koboldok aranya (Harry Potter fanfiction)

24. fejezet: Száműzetés a Downing Streeten

– Szóval maga szerint nem Lucy Dawlish volt az – mondta Yaxley.

A Craig's Court szűk bejáratánál álltak, nem messze attól a helytől, ahol az oda egykor bejáratos aurorok parancsára átjáró nyílt a Varázsbűn-üldözési Főosztályra. Mostanra már csak azok ismerték, akik Voldemort bukása előtt is a minisztériumban dolgoztak.

– Nincs véleményem – felelte Sirius, de kerülte Yaxley tekintetét.

A halálfalón lassan, de biztosan enyhült a rá bocsátott átok hatása, ő pedig nem erősített rá; hagyta, hogy elenyésszen, és fokozatosan tisztuljon ki körülötte a kép. Az illúzió óráról órára, napról napra mélyebbre ágyazódott Yaxley emlékeiben; már egy merengő segítségével sem lehetett volna előhívni a tudatából, hogy mi történt valójában. Egyedül az ösztönei súghatták meg neki, hogy valami nincs rendben; Sirius azonban az ösztöneit sem akarta felébreszteni.

– Nincs? – Yaxley felvonta a szemöldökét. – Különös. Maga eddig a tettek embere volt, Robards! Mindenkit előkerített, a Dawlish csitri mégis kifog magán, az apjával együtt.

– Családi vonás – vont vállat Sirius.

Yaxley pislogás nélkül fürkészte az arcát, és ez kezdte komolyan zavarni.

– Persze nem mondom, hogy meg sem próbálja. Különös helyeken bukkant fel az utóbbi időben, pedig tudja, hogy figyelik.

– Nyilván tudom – felelte türelmetlenül Sirius. – Weasley folyton a nyomomban van, de nem akarom lerázni. Nincs titkolnivalóm. A legutóbbi infiltráció után nem is csodálom, hogy a körmömre néznek.

– Magában legalább meg lehet bízni – sóhajtott Yaxley. – Runcorn óta nem tudom, mit gondoljak az emberekről.

Sirius összeszorította a száját. Nem akarta, hogy Runcornra emlékeztessék; az ő börtönbe juttatása csak egy újabb tétel volt az utóbbi hetek nehezen feldolgozható eseményeinek listáján. Az, hogy újra találkozhatott Lucyval, csak ideig-óráig feledtette el vele, amit tett; a szégyen maró érzése most újra befészkelte magát a bőre alá. Undorodott saját magától, amiért Kuporhoz hasonló kegyetlenséggel gyalogolt át a felettesén, hogy a pozícióját megtartsa; ugyanakkor tudta, hogy Lucy megmentéséért sokkal alávalóbb tettekre is képes lenne.

Lucyért, aki a halála után is szereti őt, és kitart mellette. Micsoda nő!

Mégis hogy képzelte Remus, hogy a szájára veszi...?

Sirius minden erejével igyekezett elterelni a gondolatait a Ritz éttermében látott jelenetről. Az a Remus, akit ő ismert, soha nem hagyta volna el a terhes feleségét, és nem érdekelte volna mások véleménye – de ugyanez a Remus alig húsz éves volt, az időbe fagyva, a brit varázslótársadalom haldoklásának közepén. Arról, hogy a harmincnyolc éves Remus milyen, fájóan kevés fogalma lehetett. Éppen csak elkezdtek tapogatózni egymás felé, mielőtt újra el kellett válniuk.

Gawain Robardsnak nincs joga addig pofozni Remust, míg észhez nem tér. Talán Sirius Blacknek sem lenne.

– Robards? Hallja, amit mondok?

Sirius felpillantott.

– A Ritz-ügyön gondolkodom – mondta ki az első dolgot, ami eszébe jutott. – Megtaláltam az előzményeit az archívumban, és sok az ismétlődés. Járatja nálunk valaki a Szombati Boszorkányt?

– Annak a pletykalapnak meg mi köze a Ritzhez? – csodálkozott Yaxley.

– Addig örüljön, míg nem untatom a részletekkel. Szóval?