Esti szürkületben, vállán ásót hordva,
sétál a kert végén, nótákat dúdolva.
Keres egy jó helyet, a fának tövében,
szerszámát megmártja a fekete földben.
Kiteríti ezután, kapargatni kezdi,
a csúszós gilisztákat összeszedegeti.
Vidáman pakolja, becézgeti őket,
ahogyan a férfiak is szokták a nőket.
Félóra ásás, és keresgélés után,
lezárja dobozát a girnyókkal az alján.
Ezzel azonban, még korán sincs vége,
horgászbotot, merítőt veszi a kezébe.
Ellenőrzi, nem e lyukas, nincs e rajta sérülés,
ha ezek miatt menne el a nagy hal, akkor érné szélütés.
Bepakol a kocsiba vödröt, pecát, s minden horgászlomot,
felére sem lesz szüksége, de már hozzászokott.
Hajnalban nem alszik, mert a szíve húzza,
háromkor vígan készülődik a Tisza partjára.
Egy utolsó ellenőrzés, hogy minden be van pakolva?
Kár lenne, ha hal, emiatt nem volna.
Megérkezik hősünk a folyó partjára,
megszokott helyére pakol ki, és rágyújt egy nótára.
Dalolászik vígan és eteti a halat,
de a saját reggelije a hűtőben maradt.
Semmi baj gondolja, egy napot kibírok,
a természet a lényeg és én már itt vagyok.
Bekerül a szerelék a több méter mély vízbe,
eközben, szúnyogok hada tör a mi hősünkre.
Füstöli, csapkodja, űzi a vérszívót,
csak egy-kettő csíp bele és iszik egy jót.
Ennyi idő alatt bőven felkel a nap,
sajnos a horgokra, még hal nem akadt.
Frissíti csaliját a horgokon az ember,
húszféle anyagból válogatni nem mer.
Sikertelensége miatt, azon gondolkodik,
az lehet az oka, hogy nincs huszonegyedik.
Lassan-lassan, komótosan rátör a délután,
egy-két gyenge kapás van csak, március idusán.
Összegzi a napját, és újra csak pakol,
legközelebb megpróbálja, majd valahol máshol.
Cseppet sem szomorú, hogy ez így alakul,
„nem a hal a lényeg" gondolja konokul.
Pár nap múlva megnézi a vízszintet, légnyomást,
s ismét a vízparton van, a nagy tiszai horgász.
