Tavasszal, mikor a fának rügye kipattan,
hernyó koma lakmározik abból lankadatlan.
Megtámadja kárt okozó kis jószágok serege,
jaj a fának, szegény fának, alig marad levele.
Éhes hernyó lerágja a falevelet, s virágot,
ilyen szörnyű, jó étvágyat Isten tudja ki látott.
Nem lesz bizony így a fának édeshúsú gyümölcse,
Örülhet, ha ez év után, hajtást hozhat jövőre.
Hernyó koma, mire végzett, megette a kicsi fát,
álmosnak, és jóllakottnak érzi végre önmagát.
Megbújik a fa odvában, takarót sző magára,
nagyot ásít, szemét csukja, gondolkodik az árva.
Mi jót tettem én idáig, kérdezgeti magától,
nincsen válasz, s ha lenne is, rosszról szólna, nem jóról.
Mielőtt a hernyó koma végre el nem aluszik,
megfogadja, ha felébred, jobbá válik odakint.
Pár hét után, az odúból, kitekint a pillangó,
meghallgatja, hogy csicsereg a faágon egy rigó.
Színes szárnyát bontogatja, hatalmasra teríti,
jó kedvűen, sok-sok tervvel a világba repül ki.
Szárnyát csapva, gondolkodik, mi jót kéne tennie,
egy gyönyörű szép gyümölcsfának itt kellene lennie.
A faágon dicsekedne szárnyaival egy-egy sort,
Szerintetek eszébe jut, hogy valaha hernyó volt?
