Az őrület fogságában III. | Part 3. COMPLETED ✅

8.rész - A találkozás / Kat - Reece

Kat :

Az utóbbi egy hónapban igyekeztem mindent a lehető legalaposabban elsimítani magam körül. Mostanában elég lelakott voltam, nem igazán jutott plusz pénzem magamra, Devon épp annyit fizetett, hogy a kajámat megvegyem.

Rendes Tőle, hiszen egy árva petákot sem kért tőlem a lakhatásért, csak azt kellett finanszíroznom, ami nekem szükséges volt.

Viszont elhatároztam, hogy inkább eszem kevesebbet, meg szívok kevesebb cigit, de a pénzemet arra spórolom, hogy ha Reece kijön a sittről, ne egy lelakott picsát lásson egyből, aki nélküle elhanyagolja magát.
    
Persze, ha egyáltalán akar látni. Sajgott a szívem, amikor a bíróságon nem volt hajlandó rám nézni. Teljes mértékkel elfogadom, hogy csalódott bennem, én is ugyanezt tenném, de tudom, hogy ő sose tette volna ezt fordított helyzetben. Épp ez a szomorú ebben. Az egész kapcsolatunkra visszagondolva szánalmasan toxikus volt minden.

Nem voltunk egyenlő felek, és lealacsonyító szerepem volt az életében. Kívülről biztos ez látszódik mindenki felé, ám a színfalak mögött nem kevés voltam, hanem én voltam a minden. Szó szerint.
    
Mások számára fura lehet azt hallani az én számból, hogy nem érdemlem meg őt, pedig ez így van. Megtanította nekem, hogy hogyan tanuljak alázatot, hogyan győzzem le a félelmeimet, hogyan szeressek szívből. Ugyan a módszerei elég sajátosak voltak, de ezt csak mi értettünk.
      
Mi... talán ilyen már nincs is többé. Meg kell neki magyaráznom mindent, és tudatnom kell vele, hogy nem felejtettem el, csupán az ő érdekeit tartottam fontosnak.

– Veled mehetek? – kérdezem Devont, aki épp izgatottan készülődik a börtönbe Reecért.

– Muszáj? – a szokásos leszarom stílussal hányta oda ezeket a szavakat, mintha egy nyűg lennék.

– Anyád.

Devon szerette ezeket a szurkálódásokat és bár néha nekem elég fárasztó volt, de olyan már, mintha a bátyám lenne.

– Hova fogod őt vinni? – ez a kérdés rég óta foglalkoztat, de nem volt még aktuális beszélni róla.

– Nem tudom. Majd rögtönzünk valamit.

– Miért nem hozod ide őt? – reménykedve kérdezem tőle.

– De hülye kérdés, én tényleg nem hiszem el, hogy végeztél bármilyen iskolát...

– Túlléphetnénk azon a részen, amikor az életemet is megeszed a faszságaiddal? – Devon megforgatja szemeit, mint akinek ez a kérdés a világ legésszerűbb választ vonná maga után.

– Nincs kedvem tanúskodni még egy haláleset miatt.
    
Mintha egy gombóc akadt volna meg a torkomon. Sejtettem, hogy dühös rám, de nem gondoltam volna, hogy ennyire. Illetve azt se gondolnám, hogy Ő maga képes lenne engem úgy bántani haragból. De ki tudja mit hozok ki belőle.

– Ennyire be van rágva?

– Láttad már őt dühösen? – vonja fel világosbarna szemöldökét Devon.

– Talán? – vaksötétbe tapogatózom épp.

– Tehát nem. Egyszer eltörte mindkét lábát egy fesztiválon egy fickónak, aki leöntötte őt sörrel. – gonosz mosoly ült ki az arcára megint.

– Engem nem bántana.

– A börtön egy kegyetlen hely kislány. És rossz dolgokat szabadít fel az emberből, ott a túlélésre játszol. Egy nő bántalmazásáért bármelyik éjszaka ott lebeghet a fejed fölött, hogy torkon szúr egy társad. – mondta ezt olyan ijesztően biztosan, hogy a hideg kirázott. Mintha ebbe már lett volna része.