Aki mindig visszatér | ✓

Tizennegyedik fejezet: A karma valós

A reggeli ébredés most sokkal fájdalmasabb volt, mint az elmúlt napokban. Ismét kisírt és megduzzadt szemekkel keltem fel, az arcom kivörösödött, a hajam kócos és rendezetlen volt. Ha akartam sem tudtam volna titkolni, hogy megviselt az elmúlt nap. A hatalmas ablakon beszűrődő fény valósággal kivakította a szemem, így hunyorogva keresgéltem a telefonomat. Megnyitottam az értesítéseket, de egyetlen új üzenet sem várt. Őszintén, nem tudtam, hogy ennek örülnöm kellett volna-e, vagy sem, de mindenesetre egy kissé megnyugodtam, hogy Noah nem keres olyan kétségbeesetten. Mikor ránéztem az órára már fél nyolc volt, így felkeltem a meglehetősen kemény és kényelmetlen kanapéról, amin az éjszakát töltöttem és nekiálltam rendbe szedni magam. A párnát és a plédet, amit Quinn adott még hajnalban szépen a szófa szélére tettem és felhúztam a cipőm. Körbenéztem, de nem láttam senkit a nappaliban, viszont a konyhából finomabbnál finomabb illatokat éreztem, így arrafelé indultam el. Amint beléptem egy hatalmas konyhapult tárult elém, ami tele volt étellel. Rántotta, pirítós, kávé, tea, lekvár és még pár apróság volt kikészítve szerte a pulton. Quinn mosolygós arca volt a másik, amire felfigyeltem, majd amint észrevett, egyből felém indult és megölelt.

– Hogy vagy? Jól aludtál? – érdeklődött lágy hangon.

Néha hitetlenkedve veszem tudomásul, hogy mennyire végletes a személyisége. Hol kedves és védelmező, hol pedig otromba szavakkal illet másokat. Ez a felismerés pedig ráébresztett arra, hogy Quinn tipikusan egy olyan személy, akivel vagy jóban van az ember, vagy keresztet vethetünk rá.

– Igen, mondhatni, bár nem sikerült teljesen kipihennem magam – válaszoltam, mikor elengedett és pár lépésnyire eltávolodott tőlem, hogy tisztes távolságban folytathassuk a beszélgetést.

– Ennek örülök. Hidd el, a mai nap sokkal jobb lesz, mint a tegnapi. Miután ettünk Will visszavisz minket a campusra, összekapjuk magunkat és ha van kedved órák után beülhetnénk az Elmoreba egy kávéra – ajánlotta fel csillogó szemekkel.

Láttam rajta, hogy minden erejével azon van, hogy jobb kedvre derítsen.

– Jól hangzik, de délután dolgoznom kell. Megígértem Georgenak, hogy viszünk valami rendszert ebbe a munka-dologba, így nem hagyhatom cserben. Nemrég pontosan azért tűntem el, mert Noahval összekaptunk és úgy éreztem, hogy összedől a világ. Ebből elég volt, elegem van, hogy folyamatosan egy hullámvasúton ülök és hol fent, hol lent vagyok. Nem fogom hagyni, hogy az egész hetemre rányomja a bélyegét az, ami történt

– mondtam, de a monológom úgy hangzott, mintha csak magamat akarnám bíztatni.

Quinn helyeslően bólogatott, majd ismét megszólalt és jó barátnő módjára öntött belém egy kis lelket.

– Így van! Nem hagyjuk, hogy Noah Collins ismét maga alá gyűrjön! Rohadjon meg, a kis kurvájával együtt! Remélem megfulladnak egymás nyelvétől! – Mondta.

– Azért ne mondj ilyeneket – nevettem, mialatt helyet foglaltam a pulttal szembeni bárszéken és egy pirítóst vettem a kezembe.

– Jó, igazad van, a karma valós. Akkor minden szépet és jót kívánok nekik, de azért boldogok ne legyenek – helyesbített a szobatársam, mire még hangosabban felnevettem.

Quinn nagyon vicces tud lenni, mikor rájön, hogy mit mondott és próbál javítani a helyzeten. Bizonyára nagyon babonás lehet, mert mindig a karmával jön.

– Mi ez a jókedv? – jelent meg a konyhában Will, majd Quinn mellé állt és egy puszit nyomott a homlokára.

A jelenet láttán akaratlanul is lesütöttem a szemem, mert ilyenkor mindig előjönnek bennem a Noahval töltött pillanatok emlékei. A szavak, amiket mondott, a tettek, az érintése, a csókjai, a kedvessége... Nem, ezt nem csinálhatom! Elég volt! Nem gondolhatok rá, tovább kell lépnem! Egy jókorát haraptam a pirítósból, majd mikor az előttem ácsorgó gerlepár közt megnőtt a távolság ismét rájuk néztem. Will lágyan tekintett rám, én pedig elmosolyodtam.