Tündérmese a Bosszúról. |Javítás Alatt|

6. Bizalmatlanság

A hold feltűnt a felhők mögül fehér fénybe borítva a földet, és a rajta lévő minden teremtmény és alkotás jól látható lett.

Emil védekező tartásából kiegyenesedett, majd hatalmas megkönnyebbülés látszott rajta.
- Aubin? Mi a fenét csinálsz? Megijesztettél.

A férfi a válla közvetlen közelébe nézett rémült tekintettel. Látta, hogy a penge nem csak a karjához ért, bőrét is felsértette.
A lány feleszmélve tettétől ijedt tekintettel meredt rá.
Yule óvatosan mozogva rámarkolt a tőrre, de mikor megrántotta az meg sem mozdult, amitől ő látványosan meglepődött.

Emil odafutott hozzá.
- Ne haragudj, várj egy kicsit... - Egyik lábával megtámasztotta a falat, míg ellentétes oldali kezével kihúzta a falból a fegyvert. -

- Hogy csináltad...? - Kérdezte Yule ámulva a fiatal lányon.

- Hogy érted? Micsodát?

- Ez az erő és ez az érzék. Tisztán értettem amit tudatni akartál. Éreztetted velem hogy nem tervezel megölni, de megtudnál ha akarnál. És hogy tudtad ilyen erővel beleállítani a falba?

A lány elkomolyodott és elterelte a témát.
- Miért követtél?

- Láttam hogy kiosontál, gondoltam nem akarsz lebukni, ezért titokban követtelek.

- Akkor...nem azért jöttél mert küldtek? - Nézett értetlenül Emil.

- Nem. Vagyis nyilván azért is mert parancsba kaptam hogy őrizzelek, de valahogy úgy éreztem védelemre szorulsz. Bár az előbbi után úgy érzem inkább én szorulnék védelemre tőled. De komolyan, majdnem behugyoztam! Ilyet kérlek többet ne csinálj!

- Akkor te meg többet ne osonj mögöttem, vagy legközelebb célba talál a tőröm! - Ekkor tekintete a férfi sebére irányult. - Fáj...?

- Áh, csak egy karcolás. - Fogta le a sebét. - De te miért jöttél el a kastélyból egy ilyen helyre?

- Elküldtek, mert bevitttem a bombát. - Fordította el a tekintetét Emil.

- Hogy? Lebuktál?? - Lett ilyedt Yule hangja.

- Ne aggódj, csak Rhys és Wade tudnak róla, rajtad kívül persze. De a kastélyba vissza biztos nem engednek amíg ez nálam van...

Hűvös szellő fújt ismét, amitől Emil összerezzent. A férfi pedig ezt látva körbenézett.
- Akkor addigis húzzuk meg magunkat éjszakára. A város üres, és csak melegedés okán megyünk be valahová.

- Attól még illegális ilyet csinálni.

A férfi elmosolyodott.
- Akkor inkább fagyjunk meg idekint? Csak mert nem úgy nézel ki, mint aki szereti a hideget.

- Mondja az, akinek fagyosabb érintése, mint a mostani bőrünkbe vágó jeges szél. - Villantott Emil egy rövid mosolyt.

Yule oldalra döntötte a fejét.
- Ezt mire véljem? Bóknak szánod?

A lány elmosolyodva forgatta a szemeit aztán beleegyezett a házkeresésbe.
- Rendben, menjünk.

Hamarosan betértek egy családi fészekbe, ami a város szívében volt, s csak az az egy ház volt fényes.
Bent gázlámpások adták a fényt, miközben Yule fát rakott épp a már kihűlt kandallóban. A kisszekrényen ami az ebédlő asztallal szemben volt családi képek voltak. Vegyes nemű gyermekek a szüleikkel.
Emil elvett egy képet hogy jobban megnézze. Rövid mosolyt ejtett, majd arca olyan komor lett, hogy azt csak sajnálni lehetett.

A fehérbe öltözött férfi is észrevette, majd kedves hangon a tűzhöz szólította.
- Gyere, melegedj meg.

Miután visszatette a képet, odament Yule mellé, és leült a tűz elé a kandalló előtti kis szőnyegre, valamiért úgy, hogy a háta bal oldalát jobban melegítse a pattogó tűz.

Ezt furcsállva Yule rá is kérdezett.
- Miért ülsz így? Jobban fázik a hátad? - Kérdezte melléguggolva.

- Mondhatni... Figyelj, tisztában vagy vele, hogy milyen veszélyes helyen vagyunk most? - Kérdezte a lány átkarolva térdeit és a tűz felé nézve. - Akár az életedbe is kerülhet az ittlét. - Mondta, miközben kék szemeiben a lángok visszatükröződtek.

Yule leült mellé a tűzzel szembe.
- Mitől lettél ilyen lehangolt? Mondtak neked valamit a többiek?

Emil a férfire nézett.
- Csak nem értem. Ha én lettem kiválasztva--, ha rajtam múlik rengeteg élet... miért hagyták ilyen könnyen hogy elmenjek? Még csak meg se fordult a fejükben hogy megállítsanak, vagy egyikük eljöjjön velem. Mondjuk igaz, én mondtam hogy ne jöjjenek...

- Ha gondolod, jelzem uralkodóiknak ezt. Az egyetlen feladatuk volt most, hogy melletted legyenek, mivel nem teljesítik már az első adandó alkalommal, így kétségtelen, hogy nem megfelelőek erre a feladatra.

A lány erre felkapta a fejét, és szemeivel a férfi arcát vizslatta meglepődötten. Majd elfordult és elmosolyodott.
- Azthiszem, elég lenne, ha csak te lennél itt a védelmembe. Rajtad kívül mindenki megbízhatatlan. És álszent...a pokolban fognak elégni mind.

A férfi közelebb ült.
- Kérdezhetek valamit? Ha nem akarsz, nem erőltetem hogy válaszolj. ...Téged valaki elárult a múltban?

Emil megilletődött a kérdésen, majd rövid gondolkodás után válaszolt.
- Még gyerek voltam. Így elsőre nem tudtam hogy mi is ez. Az érzés, hogy akiben a legjobban megbíztam, aki az egyetlen volt akire számíthattam kisgyermekként...odadobott idegeneknek pár rohadt aranyért.

Yule bűntudata a kérdés miatt kiült az arcára.
- Ne haragudj, hogy felidéztettem. Többet nem kérdezek rá.

- Régen volt már. De sosem felejtem. Ezért is kértem a királytól bűnbocsánatot. Meg akarom torolni ami velem történt. A papnő is megmondta, ha segítek mások is fognak, csak kérnem kell, és igaza is lett. Bár a célomat nem biztos, hogy itt fogom véghez vinni. Ezért szeretném, ha a te uralkodód is adna nekem bűnbocsánatot.

- Te... azért vállaltad ezt az egészet, mert meg akarsz ölni egy embert? - Lett zavart a férfi.

- Nem is vártam hogy megérted. Nem voltál ott... El sem tudod képzelni, hogy mit vesztettem ő miatta. - Emil arca ekkor kifejezéstelen, mégis elborult lett, miközben a karját karmolta. - Soha nem leszek már teljes. Nem tudok bízni, nem tudok hinni, utálom ha hozzám érnek. Még mindig érzem a cipőtalpat a hátamon...

- Emil...? - Zökkentette ki Yule a sokkolt állapotából a lányt. - Kérlek, nyugodj meg. Nem hagyom hogy bajod essen. Ha kell, még a küldetésünk végeztével sem tágítok mellőled. Persze csak ha nincs ellenedre.

Emil elmosolyodott.
- Üres ígérgetéseknek sem hiszek. Ha nincs alapja, nincs jövője.

- Elég alap lenne, ha azt mondom fontos ember vagy? Tehetséges, erős és határozott. El sem hiszed milyen nagyra becsülik az én hazámban az ilyen embereket. - Mondta meggyőződéssel a fiatal férfi.

- Kedves... De nem vagyok ember. - Állt fel a lány. - Ne akarj jobban megismerni.

- Attól hogy bosszút akarsz állni valakin, még ember vagy. Ne mondj ijeneket... - Próbálta megbékíteni a fiatal lányt.

- Megismétlem. Ne akarj közelebb állni hozzám mint amennyire muszáj! A kötődés csak meggyengít. Nincs rá szükségem! - Mondta, majd az ablakhoz sétált.

Yule követte fejével, majd elgondolkodva sóhajtott egyet.
- Ki ártott neki ennyire...?