Tündérmese a Bosszúról. |Javítás Alatt|

15. Az ellenség karjaiban

A három fiatal férfi a hátukon fekve, denevérekként lógtak fejjel lefelé a lovakon bekötött szájjal.

Yule is felébredt már ellátott sebbel a vállán. Pislogni tudott, de mást nem.
" Mi a franc ez?? Semmimet sem tudom megmozdítani!! "

Rhys is ébren volt, de ő is csak nézett ki a fejéből.
Épp akkor érkezett meg két bandita őrködésre dohánnyal a kezükben és pont Emil-ről beszéltek.

- Öregem! Láttad azt a lányt? Tényleg tündéri egy teremtés. Kár hogy ilyen fiatal. - Sóhajtott az egyik.

- Ha idősebb lenne se lehetne hozzá közöd, ő a főnök tulajdona. Bár valóban igen szemrevaló. Ráadásul ilyen hajat se láttam még soha. Bár láthatnám hogy néz ki a szárnya. Jack láthatta, de én a nádtól semmit sem láttam.

- Az biztos, hogy amint eléri a húsz éves kort, szerintem Jack, de még a főnök fejét is eltudja majd csavarni. - Yule szemei haragot sugároztak a hallottak után és a másik irányba nézett.

A másik férfi elmosolyodott.
- Szerintem amit a főnök akar, azt úgyis megszerzi. Nem hiszem hogy a kor akadályozná. Úgyis fiatalabb mint Jack.

Yule szeme erre ijedt lett.
" Ezt nem hagyhatom! De érintés és mozgás nélkül még sosem használtam a mágiát, fogalmam sincs hogy sikerül-e... "

Ekkor egy harmadik férfi érkezett, majd buzgón mesélni kezdett társainak.
- Figyeljetek! Most hallottam, hogy a főnök magához hívatta a lányt!

Erre meglepődött mind a kettő, egyikük pedig hangot is adott ennek.
- Komolyan? Mióta hat éve megtörtént vele az az eset, még Jack-et se engedte az ajtón belülre.

- Azthiszem mind tudjuk ez mit jelent. - Vigyorogtak össze. Yule szeme ekkor kifehéredett és úgy ragyogott.

Emil előtt egy idős nő, egy szolgálóféleség nyitott ajtót.
- Erre tessék. - Emil ijedt ábrázattal, dermedten állt a nyitott ajtó előtt. - Kérem kisasszony. - Kérte a néni, mintha nem akarna emiatt bajba kerülni.

Egy mély férfihang szólt ki a szobából.
- Nona, gyere be együtt vele...! - Kérte a hang.

A koros hölgy a lány mellé lépett, de ő még mindig csak állt.
Végül a mögöttük álló Jack adta meg a kezdőlökést, szó szerint.
Tarkójánál lökte be a Emil-t az ajtón, az idős nő pedig rögtön utánalépett és becsukta maguk után az ajtót.
Egy kisebb teremben találta magát a lány, oldalra nézve pedig egy trónféleséget. A szoba azon fele el volt sötétítve, de így is látható volt minden.
Egy lidérces vörös szempár nézett rá, amely egy talpig fehér ruhás férfihez tartozott. Haja is teljesen hófehér volt, bőre sápadt, fülei majdnem hegyesek, de még egész emberiek. Könyökölve tartotta fejét, miközben magabiztosan előre nézett.

- Ne légy ilyen rémült. Nem az ördög vagyok. - Villantott egyet ritka mosolyából a lányra, amire még az őt szolgáló hölgy is meglepődött.

- Valóban nem... Csak ahoz hasonlatos. - Válaszolta visszafogottan Emil. Ám hangjából ki lehetett hallani az utálatot.

A férfi mosolya eltűnt.
- Köszönöm Nona. Hagyj magunkra kérlek. - Mondta nyugodt hangon. Miután az idős nő távozott, ismét megszólalt. - Többet változtál, mint ahogyan azt képzeltem. - Állt fel ekkor az ülőhelyéről. Azért hívtalak ide, mert ezúttal bemutatkoznék. Egy évig voltál a tulajdonomban. Megvettelek, fogvatartottalak...megégettelek. - Sorolta fel ezeket, mint tényeket. - Mindezt gyáván, név nélkül tettem, pedig jogod lett volna tudni legalább azt.

Emil a hiányos feléhez tette a kezét, majd a vállába markolt.
- Nem számít... - Hajtotta le a fejét.

- Hogy mondod...? - Kérdezett vissza a férfi megilletődve.

- Mondom nem érdekel amit mondasz! - Emelte fel a hangját és a fejét hirtelen a lány, de rögtön lecsillapodott a vörös, mégis hideg szemek láttán amik rámeredtek.

Az idegen ekkor elindult felé. Lassú, megfontolt léptekkel. Emil úgy érezte, minden egyes lépéssel jobban elszorul a torka, végül a férfi megállt a behúzott függönyök által vetett árnyék szélén.

- Azért szeretném, ha végighallgatnál. A nevem...Beyazith Balance.

" Azt mondta Balance??! " - Kapta fel a tekintetét a lány. A férfi két fejjel magasabb volt nála, úgy nézett fel rá. Hatalmas kék szemeivel bámulta a félhomályba bújt személyt, aki gyemekként a rémálma volt, most viszont tiszta nyugodtság sugárzott belőle.

A férfi a kezét Emil bal oldalához emelte, és hirtelen felvágta valamivel a lány hátán mind a három réteget ami takarta. Hosszában, sebészi pontossággal.
Emil szárnya felemelkedett a ruhája alól, Beyazith pedig gyengéden végigsimított ujjbegyeivel a felső szélén.

- Ennek a gyönyörű részednek köszönhetem az életem. A párjának...

A lány karja láthatóan libabőrös lett, majd azonnal hátracsapta szárnyát és ellépett a fiatal férfitól.
- Mit akarsz?! És...mit műveltél a másikkal...?

Mély megbánás, és egy kis szégyenérzet jelent meg a férfin, bár gyanúsan, csak látszatnak tűnt.
- ...Eladtam.

Emil összébb húzta a szemöldökét.
- Miért csinálsz úgy, mint aki sajnálja ezt az egészet? Eleve ezt tervezted vele nem?! - Kiabált rá Emil hirtelen.

- Nem gondolod, hogy akkor már egy évvel korábban is megtehettem volna mind a kettővel...? Már akkor is nagyobb volt a szárnyad, mint a felnőtt tündéreknek.

- Akkor meg végképp nem értem. - Jelentette ki még mindig haragosan.

- Haldokoltam. És senki sem akart segíteni, lévén, hogy kitaszított voltam. Közismert, hogy a tündérek remek gyógyítók de tőlük nem kaphattam segítséget. Aztán Jack meglátott téged abban a szörnyű káoszban a rózsaszín hajaddal. Tudta hogy csak ezeknek a szárnnyal rendelkező lényeknek van természetellenes hajszínük. Így kerültél hozzám. Csak azért, mert azt akartam, hogy meggyógyíts.

- De hisz...rám égetted a monogrammod azzal a vassal!

- Azt...rettentően sajnálom. Akkor már teljes volt bennem a pánik. Nem volt hátra sok az életemből, és az, hogy szökni próbáltál, emiatt pedig Jack a szárnyad szegte az utolsó reményem volt a megmenekülésre a haláltól. Majdnem későn is érkezett. Amikor összeestem előtted, az is csak az utolsó figyelmeztetés volt a testemtől.

- És a szemed...?

- Az magától is meggyógyult volna. Hasonlóan gyorsan gyógyulok külső sebektől, mint Jack.

- Tehát semmit nem vettem el tőled? Tőled, aki miatt máig annyit szenvedek...? - Kérdezte csalódottan a lány könnybe lábadt szemekkel.

- Ez lenne a másik ok. Szeretném visszafizetni neked az életem. Bármit kérhetsz, és én pedig megteszem. - Nyúlt ekkor a lány arcához, aki most először nem próbált meg menekülni valaki érintése elől. - Akármit. - Hajolt közelebb megbabonázva tekintetével a lányt.

- Én... - Kezdte zavarodottan.

Mikor már csak néhány centi volt hátra, hirtelen egy hatalmas robbanásfélét hallottak, és éreztek kintről.

- Mi volt ez? - Lepődött meg Beyazith.

Mikor Emil jégkristályokat látott az ablak bal sarkán, rögtön tudta, hogy mi volt ez.
- Aubin?!