Szétszórva

1. rész - Scarlett

Boldogan rohantam ki a boltból hazafelé az új szerzeményemmel. Ez a szerzemény egy vadonatúj táska volt. Nem kifejezetten márkás, de divatos táska, hetek óta erre gyűjtöttem, és most végre a kezemben tarthattam. Egy kis, fekete csatos darab volt, viszont amint megpillantottam, rögtön tudtam, mivel fogom viselni. Talán ez másnak nem is olyan nagy dolog. Például annak a buszra váró lánynak, akit mindennap látok, és mindennap úgy tekint rám, mint egy véres rongyra. Ez ma sem volt másképp. Kizárólag a legdrágább ruhákban, hosszú szárú bakancsban állt a szokásos helyén, és aki nem látja minden nap, hiheti azt, hogy a Gucci élő reklámtáblája. De az ilyen kevésbé tehetős divatőrülteknek, mint nekem, azért sokkal nehezebb. Főleg, hogy egy buszon kell utaznunk az ilyenekkel. Tehát, a reklámtáblákkal.

Leültem a buszmegállóba, ahol meglepetésemre kettőnkön kívül senki nem volt az egyébként forgalmas órában. Az órámra ránézve láttam, hogy még tíz perc van hátra a busz érkezéséig.
Elővettem a régi táskámból a termoszomat, és ittam pár korty forró teát. Jól esett az átfagyott torkomnak. A busz kisvártatva hangos csikorgással befordult a sarkon, én pedig miután felpattantam a buszmegállóba szerelt padról, megvettem a sofőrtől a jegyem. A kopottas buszon körülnézve találomra leültem egy ablak melletti ülésre. A busz szinte üres volt, ezért a kedvenc helyem is szabad volt, de a változatosság kedvéért most máshova ültem. Régebben még ennyit sem kockáztattam, ezért ez tőlem kifejezetten merész lépésnek számított.

Unalmamban az ablak előtt elsuhanó épületeket figyeltem. Itt, Los Angelesben mindig van látnivaló az utcákon. Az elején volt szerencsém nem egy dologba akaratomon kívül is belekeveredni, de amióta tökéletesítettem a beleolvadó- képességem, ritkábban fordul elő velem ilyesmi. Megpillantottam egy hatalmas gyülekezetet az egyik park mellett, ami mellett elhaladtunk. Kíváncsian odafordítottam a fejem, de a park gyorsan elsuhant, így nem jöhettem rá a tumultus okára.

– Te nem szoktál suliba járni, vagy csak mindig lógsz? – zökkentett ki a gondolataimból a mögöttem ülő lány, és csak akkor jöttem rá,
amikor megfordultam, hogy ő a buszmegállóból ismert cicababa.

Volt már néhány összetűzésünk az idő folyamán, például megvásároltam előle a kedvenc sminktermékét, meg hasonlók, ezért azt hiszem, esküdt ellenségként tekintett rám.

– Én már kijártam, de rád ráférne valami a nyolc általánoson kívül – vágtam vissza frappánsan, arra célozva, hogy a kérdésének az égvilágon semmi értelme nem volt. – Egyébként, ezt én is kérdezhetném. Nem mintha figyeltelek volna, vagy valami... – fintorodtam el, – Bár elég nehéz figyelmen kívül hagyni, ahogy minden nap fölém tornyosulsz a húsz centis cipősarkaiddal – tettem hozzá magamban. Vagy lehet, hogy félig hangosan, mert a lány megütközve bámult rám.

– Jajj, hagyj már békén – birizgálta unottan festett szőke hajtincseit, és azt hiszem, nem értette a beszólásom lényegét. Nem csodálom. Kevés furcsább beszélgetésben vettem részt.

– Oké, nem probléma – motyogtam unottan. Talán tényleg kicsit eltúloztam a dolgot, de a koromról nem szoktam beszélni senkinek. Túl kockázatos lenne.

– Egyébként miért vagy ilyen bunkó? – cseverészett tovább, valószínűleg elfelejtve az előbbi haragját.

– Mi? Fogalmam sincs, figyelj, a nevedet sem tudom – néztem rá értetlenül. Ez a beszélgetés minden mondattal egyre rosszabb lett.

– Jenna. Jennának hívnak – válaszolta meg a kérdésemet.

– Oké... – fordultam vissza az ülésemhez, és bekapcsoltam a fejhallgatómat. Azonban hamarosan valaki megkocogtatta a vállamat.

– Akkor már elmúltál tizennyolc éves? – kérdezte, egy cseppet sem zavartatva magát.

– Igen, és most már légyszi akadj le erről a témáról, oké? – néztem rá szinte könyörgően, és inkább visszafordultam, és folytattam a számot a fejhallgatómon. Pedig igazából nem múltam el tizennyolc. Egy fél éve lettem tizenhat, de kicsit komplikáltabb a helyzet. Mondhatni, sokkal.

Nehéz volt hazudni, nehéz volt, hogy a kortársaimnál jóval nagyobb problémákkal kell küzdenem. De próbáltam mindig a jó oldalát nézni a dolgoknak. Mert ha egy valamit megtanultam tizenöt éves korom óta, az az, hogy a negatív gondolatokkal csak még rosszabb lesz a helyzet.

Még ennél is rosszabb.