Szétszórva

10. rész - Scarlett

Másnap reggel arra ébredtem, hogy a függönyön keresztül betűz a nap.
Te jó ég, mennyit aludtam?
Amint kiléptem a vendégszobából, Juliával találtam magam szemben.

– Remek, nem tudtál volna kicsit előbb felkelni? – tette csípőre a kezét.

– Nem – morogtam még mindig álmosan.

Julia felvonta a szemöldökét.
– Öltözz fel, és gyere az ebédlőbe. Fontos megbeszélnivalóm van veled, és a bátyáddal. Hmm, vagyis az én öcsémmel... – látszott rajta, hogy még ő sem tudta ezt teljesen befogadni. Teljesen megértettem.

Bólintottam, majd a szobába visszatérve a táskámból előhalásztam egy szürke pulcsit. Pár percig elgondolkodva néztem, majd a tekintetem megállapodott egy mellényen. Egy piros mellényen. Be kell hogy valljam, nem sokat vacilláltam, hogy melyiket húzzam fel.

Felkaptam magamra a pufi mellényt, majd bementem az étkezőbe. Nagy, világos terem volt, lelógó csillárral, és az asztal körüli székek ijesztően precíz távolságra egymástól. Még az is megfordult a fejemben, hogy Julia talán mérőszalaggal mérte ki a köztük lévő helyet.

Julia a bejövetelemre idenézett, majd homlokát ráncolva nagyokat pislogott.
– Te talán az Északi - Sarkra készülsz? – kérdezte arra utalva, hogy talán a mellény nem éppen a legmegfelelőbb öltözet a lakásba. Kyle kárörvendve rám vigyorgott. Persze, hogy hallotta, amikor Leo tegnap megdicsérte a piros pólómat. Éreztem, hogy az arcom elvörösödik.

Juliát válasz nélkül hagyva leültem, és várakozóan néztem körül.

– Miről is akartál beszélni? – váltottam témát.

– Tulajdonképpen Kyle - al akartam beszélni, de mivel itt vagy, a te jelenlétedet is el kell viselnem – nézett rám szemrehányóan. Mintha nem ő mondta volna öt perccel ezelőtt, hogy jöjjek az étkezőbe.

– Bocs, hogy élek – motyogtam bosszúsan.

– Szóval – kezdett bele, – Kyle, te honnan a bánatból tudtad meg, hogy itt lakok?

Kyle- ra néztem. Erre én is kiváncsi voltam. Kyle sóhajtott egyet.

– Hát az úgy volt... Szóval ugye mondtam Ericnek, hogy most hazamegyek, de aztán megláttam egy plakátot, amin ugye Scar volt, aztán mondtam, hogy „tesa, azt a lányt ismerem" – idézte magát, – és akkor kérdezte, hogy honnan, én meg mondtam, hogy „sehonnan bátya", és azt mondtam, hogy kicsit sokat ittam, mert hát ugye volt az a kocsma, és valami mennyei söröket árultak ott. De tényleg, isteni, és azon a héten már harmadjára voltam ott... – hadarta levegővétel nélkül, és ki tudja meddig mondta volna még, ha Julia- val le nem állítjuk.

– A lényeget! – mondtuk a nővéremmel egyszerre. A különbség csak az volt, hogy amíg én normális hangnemben szólaltam meg, Julia leüvöltötte a fejét.

Kyle megköszörülte a torkát.

– Na mindegy, a leegyszerűsített változat az, hogy megláttam Scar képét, és ismerősnek tűnt. Kicsit utánanéztem, és amikor rátaláltam, hogy Bierson, elkezdtem szervezkedni. Kutattam utána, és valahol a Facebook - on megtaláltam, hogy jóban van egy szomszédjával, asszem valami Anabell, vagy Anabett.... Ja igen, és küldtem neki a cége nevében egy ajándékutazást Párizsba, természetesen a King Resort hotelbe, ami az enyém. És innentől meg már tudod – fejezte be.

Elhűlve néztem rá.

– Most azt akarod mondani, hogy te intézted az egészet?

Kyle bólintott.

– De várj... Párizsban is voltak rólam plakátok? - kérdeztem rémülten.

– Persze – felelte Kyle. – Már mondtam. Nem azért keresnek téged, mert elszöktél. Ez csak egy ürügy. Magamról is láttam plakátot, mindenfélét rám kentek, csak hogy kirakhassanak egyet. Valami más miatt keresnek minket.

– Értem én, de engem hogy találtál meg? – kérdezte türelmetlenül Julia.

– Ja, hogy az? – kérdezte Kyle. – Nem volt nehéz. Amikor meghallottam a hírekben, hogy egy Olaszországban élő nő fenyegetése hatására egy ember már hónapok óta nem mer kimenni az utcára, megsejtettem valamit. Meg hát a név. JULIA BIERSON. Komolyan nem jutott eszedbe, hogy megváltoztasd?

– Utána változtattam meg – közölte Julia.

–Ez mind szép és jó, de... – Eddig miért nem indultál el megkeresni Julia - t? – kérdeztem érdeklődve.

– Hát, mert ennek pár napja – válaszolta Kyle. – Múlt héten láttam meg Scar plakátját, utána pedig Julia- ról szereztem tudomást.

Előbb Kyle - ra, majd Julia- ra pillantottam. Sejtettem, hogy még sok idő lesz, amíg ezt teljesen feldolgozzuk.

– És akkor... nem keresünk meg valaki mást is? Hányan is voltunk? – kérdeztem homlokráncolva, kis híján elnevetve magam a kérdés abszurdságán. Nehéz volt visszaemlékezni két- három éves koromra. Julia - ra néztem, mivel ő volt köztünk a legidősebb a családunk szétszakításakor.

– Öten voltunk testvérek, plusz a szülők – válaszolta. – Én, Kyle, Te, Mark, és... Michelle. Ő akkor még újszülött volt, most 13 éves lehet. – gondolkozott Julia, homlokát erősen összeráncolva.

– Igen, megvan – bólogatott Kyle. – Mich - t kéne megkeresnünk, ő a legfiatalabb, neki a legveszélyesebb szabadon lenni, mert százszázalék, hogy utána is mindent felkutatnak.

– De kik? – kérdeztem értetlenkedve.

– Passz – válaszolta Kyle.

Julia összefonta a karjait, és ránk ordított.

– Istenem, meddig akartok még beszélni? Michelle-t bármelyik pillanatban elfoghatják. Az életben még elkezdjük a keresését?

Összenéztünk Kyle - al, és beláttuk, hogy igaza van.
Nem régóta ismertem, de Julia- nak eddig mindig igaza volt.