Szétszórva

12. rész - Scarlett

Az irodából kilépve még egyszer megköszöntem Arthur segítségét, majd kiérve boldogan Leo - hoz siettem.

– Köszönöm, hogy megkérted rá – néztem a szemébe. – Remélem tudod, hogy ez óriási segítség volt nekünk.

– Szívesen – válaszolt mosolyogva Leo, majd közelebb lépett. – Ez a minimum.

Pár másodpercig csak álltunk ott, egymást nézve, majd Leo átkarolta vállaimat a kezével, és óvatosan magához húzott. Ahogy közelebb kerültem hozzá, megéreztem az illatát. És ezután... Azt hiszem, soha sem fogom elfelejteni, hogy mi történt. Leo odahajolt hozzám, és megcsókolt. Nagyon hirtelen ért, de a sokk alól felocsúdva boldogság áradt szét bennem. Rég nem éreztem már ezt a bizsergető örömöt.

Tegnap ismertem meg, normális vagyok?

Magamban folyton ilyen és ehhez hasonló kérdések ostromoltak, de nem igazán volt időm ezzel foglalkozni, mert viszonoznom kellett a csókját. Percek múltán Leo a fejét felemelve hátralépett, én pedig kissé zavartan a szemébe néztem.

– Kiegészíteném, amit az előbb mondtam – szólalt meg mosolyogva. – Egy ilyen lánynak, mint te, Scarlett, ez a minimum.

A fejemet lehajtva elvörösödtem.

– De... – kerestem a szavakat. – Mindent köszönök. Végre nem úgy látom a jövőm, hogy magányosan élem le az életem a földszinti miniatűr lakásomban. Az egyik legnagyobb álmom teljesült most.

– Tettem, amit tudtam – válaszolta mosolyogva. – De hogy érted azt, hogy magányosan látod a jövődet?

– Úgy, ahogy mondtam – néztem rá értetlenül.

Leo szórakozottan nézett rám.

– Most mi van? – kérdeztem teljesen összezavarodva.

– Mindegy – rázta meg a fejét nevetve.

– De, most már tudni akarom. Miért néztél így? – erősködtem.

– Semmi érdekes. Amúgy, megfigyelted már ezt az antik legyezőt? – kapott le találomra egy tárgyat a legközelebbi polcról.

Unottan forgattam a szemem. Talán ez az egy dolog közös Kyle- ban és Leo- ban. Nem megy nekik a témaváltás.

– Egyébként – kaptam észbe, – szólnom kellene Kyle- éknak.

– Végülis igaz – bólintott Leo. – De én azért megfontolnám. Egy antik legyező az elveszett családtagjaim megkeresése ellen. Ha belegondolsz, nem is olyan egyértelmű.

– Ezt vegyük úgy, mintha nem hallottam volna – mondtam összeráncolt szemöldökkel, azzal kiléptem az ajtón. – Szia.

Miután Leo is elköszönt, futólépésben elindultam a kert végében lévő kapu felé. Ugyanis amíg bent voltunk, az eső ömleni kezdett, és egy- két villámot láttam átcikázni az égen. Boldog mosollyal az arcomon nyitottam ki a kert kaput, és a fejemben még most is a csók pár pillanatát pörgettem vissza újra és újra. Ennek köszönhetően mentem neki egy stop táblának. Fogalmam sem volt, hogy miért csinálta, de őszintén szólva nem is bántam. A szökésem óta mindig nagyon nehezen engedtem közel magamhoz az embereket, de Leo valahogyan más volt. Az első pillanattól kezdve biztonságot éreztem a közelében.

De aztán a rózsaszín ködös álomvilágból egy pillanat alatt visszacsöppentem a valóságba, ahol várt Julia. És Kyle. És egy éppen készülődő, óriási vihar.

A pulcsim kapucniját magamra rántva eljutottam Julia házának bejáratig, ahol bosszúságomra zárva találtam az ajtót.

– Francba – motyogtam, majd benyomtam a csengőt, miközben a mellényemen kívül már mindenem átázott. A csengő hallatára csak egy dühös kiáltás volt a válasz, majd kicsapódott előttem az ajtó.

– Tudom – szakítottam félbe a bejáratban álló Julia - t, mielőtt még dühödten kiabálni kezdett volna. – A csengő.

Beléptem az ajtón, majd amint megpillantottam Kyle - t, rögtön belekezdtem.

– Szóval. A rövid verzió az, hogy mindenkiről tudom, hogy hol van. Megvan Michelle, Mark, és a szüleinkről is szereztem infót. – vázoltam fel gyorsan, miközben Kyle és Julia pislogás nélkül hallgattak. – Arthur D'angelo - nak köszönjétek, ne nekem.

Kyle a szemöldökét összehúzva meredt rám.

– Figyelj, én ebből egy szót sem értek, meg nem is vágom, ki az a Arthur The Angel, de... Ez biztos? Mármint biztos, hogy jól tudod a helyeket?

– Először is D'angelo, de mindegy. Másodszor meg, mi oka lenne becsapni? – kérdeztem értetlenül.

– Ezt talán pont neked kéne tudnod a legjobban – válaszolta Kyle. – Ugyanannyi oka van becsapni minket, mint amennyi oka van valakinek szétszakítani egy családot.

– Nem hiszem – mondtam, de elbizonytalanodtam. Talán mégsem kellett volna rögtön hinnem neki.

– Mindenesetre induljunk – vetett véget a vitának Julia. – Szerintem csak egyszerűen paranoiás vagy, Kyle – nézett rá lesajnálóan.

– De most? Már sötétedik. – ellenkezett Kyle.

– Azt mondtam, INDULJUNK!! – ordított rá Julia.

Így történt, hogy este hatkor beszálltunk Julia minibuszába, és elindultunk Ausztráliába. Bár ne tettük volna.