Szétszórva

15. rész - Julia

A fákkal borított tájon futva egy pillanatra hátrapillantottam. Nem követtek, ez egyértelmű, hiszen remek kondícióban voltam. Azonban oldalra pillantva egy települést vettem észre, így abba kellett hagynom a futást.

Bármennyire is győzködött az ambíciózus énem, hogy döntsem meg a rekordomat, és fussak még pár kilométert, a józan eszemre hallgattam. Ugyanis Michelle- nek szüksége lehet rám.

A fák zöld rengetege alatt, a kiálló gyökerek között szlalomozva megcsapott a frissen ázott föld illata. Ez pedig egy kellemetlen emléket idézett fel bennem.

Nagyon régen volt, mégis közelinek tűnt. A szüleink elfogásának napja is egy hasonló volt, derült, tavaszi ég, de még friss pocsolyák az út mélyedéseiben. Amikor is csengettek. Ez az egyik oka, amiért nem bírom elviselni a hangját, meg persze amúgy is idegesít, de az előbbi sokkal érzelmesebbnek hangzik. Szóval, a csengő éppen akkor szólalt meg, amikor hazaértem, mivel már akkor is akaratosabb fajta voltam, és kiharcoltam, hogy nyolcévesen egyedül járjak haza. Na nem mintha sok választásuk lett volna. Büszkén emlékszem vissza a napra, amikor Kyle- t megzsaroltam, hogy csak akkor léphet be a szobánkba, ha ezentúl falaz nekem a hazajárást illetően. Mint mindig, természetesen akkor is elértem a célom, és még erőszakot sem kellett sokat alkalmaznom. Tehát, így történhetett meg, hogy egy hétfői napon, a tavasz kezdetén, egyszerűen betörtek, és elfogtak. Legközelebb már csak egy olaszországi árvaházban tértem magamhoz. Legalábbis jó lenne, ha így történt volna. Istenem, de jó lenne.

Nem meséltem el senkinek. Sem Scarlett- éknak, sem pedig idegeneknek, akikre a neveden kívül semmit sem bízhatsz, mert minden pillanatban a bukásodat várják. A legtöbben barátoknak hívják őket. Hm. Nézőpont kérdése.

Közelebb érve a település fokozatosan kirajzolódott az egyre inkább lenyugvó nap fényében. A látvány egész tűrhető volt, de természetesen Colle Umberto - t meg sem közelíthette. Lelassítottam a lépteim, és az utat kocogásban folytattam. Hamarosan egy út is felbukkant, amit mellett sétálva gyorsan beértem a városba.

Sok múlott rajtam, mivel egyedül én tudtam elmenekülni a támadóktól. Scarlett- et valami terepjáróval elszállították, mondjuk nem mintha nagyon ellenkezett volna. Kyle- t már egyel nehezebb lehetett elfogni, mivel őt egyszerre öten vették támadásba, és így is alig bírtak vele. Én viszont... Talán elég, ha annyit mondok, nem volt hülyeség három éven keresztül önvédelemre járni, még ha nem is bírtam az edzőt. Meg az ellenfeleimet. Szóval, úgy általánosságban senkit, de ezt már annyira megszoktam, hogy szinte fel sem tűnik.

Kocogva haladtam tovább, amikor megpillantottam egy Warburton feliratú táblát. Tehát innentől kezdődik a város.

Bosszankodva torpantam meg. Nem lehet, hogy elfelejtettem a házszámot. Az képtelenség... Talán Scarlett meg sem mutatta. Biztosan így történt, hiszen én magamtól nem felejtek el semmit. Soha.

Körülnézve megállapítottam, hogy a város maga nem különleges, csupán a környezete. Egy tipikus Ausztráliai város. Ezzel csak annyi probléma volt, hogy ezelőtt még nem jártam Ausztráliában, így nem ismertem az itteni szokásokat, de ez nem tartott vissza. Sőt.

Az utcán, amin sétáltam, csak páran lézengtek, nekem pedig megakadt a szemem egy nőn.

– Elnézést! – kiáltottam fel angolul, megragadva a szembejövő nő vállát. Ő kérdően pillantott rám hullámos barna hajzuhataga alól. Tekintetéből melegség sugárzott.

– Jajj, nem teljesen mindegy, hogy milyen nyelven mondom?! – bosszankodtam. Ez egy olyan pillanat volt, amit biztosan nem írok majd bele az önéletrajzomba. A végén még azt hiszik, hibáztam.