Szétszórva

2. rész - Scarlett

Másfél évvel ezelőtt

A zuhogó esőben szaladva egyre inkább kezdtem kifulladni, de még sehol nem láttam a 34 - es házszámot. Az elmúlt fél órában sokadszorra hátranéztem, és meggyőződtem róla, hogy továbbra sem követnek.

A szemem sarkából megpillantottam a keresett számot, és szó szerint berontottam az ajtón.

A ház ezen része pincének tűnt, de pontosan emlékeztem, hogy Bertha az alsó ajtót mondta.

A falról helyenként lemállott a festék, és sok helyen graffitivel voltak minták, vonalak, vagy csak értelmezhetetlen szövegek festve.
Megpillantottam egy nekem háttal álló fiatal férfit, aki az épület túloldalán, tett helyre valamilyen papírokat egy régi vasdobozban.

– Jó napot! – köszöntem, hátha így felhívom magamra a figyelmet. A szemétkupacok, és különböző méretű dobozok és irattartók között szlalomozva odaértem hozzá.

– Jó napot! Mi járatban van a hölgy? Esetleg aszfaltozás? Kocsibeálló? –kérdezte negédesen mosolyogva a pasi.

Zavarodottan néztem rá, és felvetődött bennem, hogy rossz címre jöttem, amikor eszembe jutott Bertha tanácsa.

– Ha beton nincs, jó a kavics is – mondtam ki a kulcsmondatot, és csak reménykedni tudtam benne, hogy működik.

A férfi szeme sokatmondóan felcsillant.

– Áá, már értem, egy pillanat és hozom az irodám kulcsát.

Bólintottam. Ijesztő volt a hangsúlyában jelentősen érzékelhető változás, amit a kulcsmondat váltott ki belőle. Amíg elment a kulcsért, jobban körülnéztem a teremben. Nem tudtam elképzelni, hogy egy ilyen lepukkant, csatornaszagot árasztó helyhez milyen iroda tartozik. Nem kellett sokáig várnom, a férfi megjelent a kulccsal a kezében.

– Erre – vezetett egy szűk folyosó felé.

Kirázott a hideg. Nem az ilyen folyosókba szokták berekeszteni az embereket, hogy aztán meggyilkolják őket? De. Sajnos ismertem személyes példákat is erre.

Borzongva összehúztam magamon a fekete pulcsimat, és szemembe toltam a baseball sapkámat, mert egyre hidegebb lett, ahogy közeledtünk a folyosó végéhez.

Amint beléptünk az utolsó ajtón, meglepetés fogadott. Az épület többi részéhez képest itt rend uralkodott, de nem volt barátságosabb a környezet, sőt. A bútorok nyomasztóak voltak.

A pasi helyet foglalt az asztal mögötti széken.

– Miért jöttél? – kérdezte, és az iménti mézes - mázos hangnem azonnal eltűnt a szavaiból.

Tudtam, hogy pontosan tudja, miért jöttem, de azért megpróbáltam nyugodtan válaszolni. Hosszasan kifújtam a levegőt, majd ebből erőt merítve belekezdtem.

– Személyigazolványért. Bertha ajánlotta önt.

A férfi jóízűen felröhögött.

– Mit gondoltál, majd idejössz, és adok neked egy személyigazolványt? Tényleg ezt gondoltad? – fuldoklott a nevetéstől. – Bertha- nak is lehetne több esze annál, hogy ideküld egy ilyen ágrólszakadt szerencsétlent.

– Tudok fizetni – ajánlottam fel, tudva, hogy ettől majd megváltozik a véleménye. – Van egy egészen nagy összegem a korábbi nevelőszüleimtől...

Jól sejtettem, erre azonnal abbahagyta a röhögést.

– Szóval nagy összeg, mi? – méregetett morfondírozva, mintha csak a puszta kinézetemből megállapíthatná, hogy igazat mondok- e. – Miért kell az igazolvány? – váltott hangnemet.

Sóhajtottam egyet, majd belekezdtem.

– Árvaházban élek. Tizenöt éves vagyok, de Bertha szerint megoldható illegálisan, hogy csináltassanak nekem egy igazolványt, ami szerint már betöltöttem a tizennyolcat. Akkor nem kell az árvaházban maradnom, és ez tényleg nagyon fontos, mert nem tudom, hogy a szüleim élnek- e...

– Engem egyáltalán nem érdekel, mi van a szüleiddel – vágott közbe unottan, majd tetőtől talpig újra végigmért. – Idősebbnek látszol a korodnál, én sem gondoltalak ennyire fiatalnak, úgyhogy ezzel nincs probléma – gondolkozott homlokráncolva. – Viszont az árvaházban keresni fognak.

Meglepődtem, hogy egy ilyen férfi, aki illegálisan hamisít iratokat, a jólétemmel foglalkozik. De aztán rá kellett jönnöm, hogy valószínűleg az állását félti.

– Erre gondoltam – válaszoltam. – De gyors vagyok. Az árvaháznak nagyobb gondja is van annál, hogy engem keressen, pár hét után fel fogják adni.

A pasi sandán nézett rám.

– Az lehet. Megoldani mindent lehet, csak idő kell hozzá, meg az elegendő nyereség – húzta gúnyos vigyorra a száját. – Ez nem annyiból áll, hogy készítünk egy igazolványt, ugye tudod? Az összes platformon, minden rendszerben ki kell cserélnünk a születési éved, a neved, satöbbi, satöbbi.

– A nevem?! – riadtam meg. Erre eddig nem is gondoltam.

– Már hogyne kéne, drága – gúnyolódott rajtam. – De ne húzd az időmet! Állapodjunk meg az összegben. – dörzsölte össze a kezét.

A bankban volt egy kisebb vagyonom az eredeti szüleim jóvoltából, de az volt a határozott érzésem, hogy minden el fog menni erre.

A megállapodás keservesen hosszú volt. De a férfi, mint időközben kiderült Scott, remek üzleti érzékkel rendelkezett. Mikor megegyeztünk, szomorúan vettem tudomásul, hogy nem sok pénzem maradt arra, hogy egy új életet kezdjek. Már fáradt voltam. Scott kezet fogott velem.

– Egyet ne felejts el. Te nem jártál itt. Te mindig is Holly Mayer voltál, és soha nem ismertél semmilyen Scott- ot. – sziszegte könyörtelenül, miközben a kezemet olyan erővel szorította, hogy az ujjaim elfehéredtek. – Ez mindig legyen az eszedben, hacsak nem akarsz korai halált halni – vigyorodott el sátánian.

Scott utolsó pár mondata beleégett a fejembe, és azt hiszem, fölösleges volt a figyelmeztetése, mert nem fogom elfelejteni. Soha.

Tehát így történt. Így lettem Scarlett Bierson - ból Holly Mayer.