Szétszórva

13. rész - Scarlett

Az út borzalmasan hosszú volt. Már eleve az ötlet, hogy Olaszországból átugrunk Ausztráliába, hagy némi kivetnivalót maga után, de Julia nem adta fel.

Azt viszont hamar belátta, hogy autóval nem haladunk túl gyorsan, ezért az aznap éjszakát egy hotelben töltöttük, másnap pedig elkaptunk egy repülőt. Addig nem is volt baj, amíg a csomagokat nem kellett felpakolni a futószalagra.

– Basszus – nyögött egyet Kyle, mire kérdően felé fordultunk. – Nem hoztam magammal semmi cuccot.

– Akkor menj vissza a kocsihoz, és hozd – válaszolta szemforgatva Julia.

– De, Julia, szerintem úgy érti, hogy abszolút nem hozott semmit – mondtam óvatosan – még az autóig sem.

Julia... Nos, abban a percben talán egy hurrikán is ártalmatlan jelenség volt hozzá képest. Dühödten Kyle- ra meredt, és fenyegetően közeledett felé.

– Mégis hogy gondoltad, hogy öt perccel a gép felszállása előtt, amivel elutazunk egy másik kontinensre, jobb esetben is legalább egy hétre, kijelented, hogy az égvilágon semmit nem hoztál magaddal?! – üvöltötte Julia teljes önkívületben.

Az egész reptér egy emberként fordult felénk, én pedig egy kínos legyintés kíséretében jeleztem nekik, hogy ne is foglalkozzanak velünk. Nos, ez nem történt meg, aminek két lehetséges oka van. Egy, nem értettek angolul, vagy kettő (és ez a valószínűbb), elég nehéz kérés volt figyelmen kívül hagyni egy üvöltöző nőt.

– Oké, elcsesztem, de nyugodj már le! – próbálta Kyle csitítani Julia-t, nem sok sikerrel.

A hangosbemondó közben jelezte, hogy a gép hamarosan felszáll, ezért ijedten a karórámra néztem. Három percünk volt hátra.

Jobb ötlet híján tanácstalanul Kyle - ra néztem, akinek úgy tűnt, szintén nincs kézzelfogható ötlete. De csak úgy tűnt. Ugyanis a következő pillanatban egyszerűen megragadta Julia - t, és a levegőbe felemelve elindult a gép felé.

– Ezt... Hogy? – nevettem fel döbbenten.

– Hát... Úgy látszik, volt értelme a múlt heti karra gyúrásnak – morogta Kyle, mert időközben Julia már teljes erejéből ki akart szabadulni Kyle szorításából. De ezek szerint tényleg sokat gyúrhatott, mert Kyle meg sem állt egy üres üléssorig a repülőn.

– Na – dörzsölte össze a tenyerét. – Ez is megvan.

Julia valószínűleg sokkhatás alatt volt, mert még dühöngeni is elfelejtett. Mi addig elfoglaltuk a helyünket, és Kyle éppen egy stewardess - től kapott csomag perecet bontott ki, amikor megcsörrent a telefonom.

Tanácstalanul kotorásztam a táskámban, mert fogalmam sem volt, ki keres reggel ötkor.

Aztán amikor kezembe került a telefonom, a tenyeremmel a homlokomra csaptam. Ugyanis a kijelzőn Anabelle neve világított, ami, valljuk be, rám nézve nem jelentett valami jót, de a nagyobb gond az volt, hogy még a repülő felszállása előtt ki kellett volna kapcsolnom a telefonomat. Gyorsan megnyomtam, az oldalán található gombot, és addig vártam, amíg a repülő teljesen felemelkedett. Amint a gép végre egyenesbe állt, újra rászorítottam az ujjam a gombra, és amint a készülék beüzemelődött, megláttam az értesítéseket. 10 nem fogadott hívás Anabelle-től. Még időm sem volt előkeresni a kontaktjaim közül, és telefonom újra csörgött. Gyorsan rákoppintottam a fogadás gombra, és a készüléket a fülemhez emeltem.

– Halló! – hallottam meg végül Anabelle hangját.

– Öhm, szia.

– Scar, ez komoly? Azt hittem már valami bajod van. Megígérted, hogy jelentekezel! – morogta  kissé dühösen Anabelle.