Szétszórva

20. rész - Julia

– Juleeees! – integetett hevesen Kyle, de mivel a koordinációját már jócskán elveszítette, a másik kezében tartott söröskorsót kiejtette a kezéből. Az üveg csörömpölve tört szilánkokra a hűvös kőpadlón, a sárgás folyadék pedig minden irányba szétfolyt.

Hitetlenül bámulva felhúztam a szemöldököm. Fogalmam sem volt, Kyle honnan keveredett ide, hogy egyáltalán miért sörözik a portással, de legfőképpen azt nem tudtam, hogy miért kellett széttörnie azt az átkozott sörösüveget, aminek a hangja még most is visszhangzott a fülemben.

– Ó, basszus – nézett Kyle riadtan a lábánál összetört üvegre. – Most mindenki meghallott minket, ugye?

– Nem Kyle – csóváltam meg a fejem. – Téged hallottak meg. Az egyetlen ember, aki miatt most iszonyatosan nagy bajban vagyunk, az te vagy. Micsoda váratlan fordulat... – morogtam a szememet forgatva.

Eközben Alicjáék is kiörömködték magukat és érdeklődve figyelték a jelenetet. A portás mit sem érzékelve az egészből, ittasan kortyolgatta tovább a valószínűleg sokadik sörét, ezzel azonban nem mindenki volt így. Egyre közelebbi beszédfoszlányokat, és kiáltásokat hallottunk a folyosókról. Michelle összevont szemöldökkel mérte végig Kyle-t.

– Ő az én... Bátyám? – ízlelgette a szót, az összetört üveg mellett álló, tanácstalan Kyle-t figyelve, aki idegességében a nyakkendőjével babrált. – Kyle, ugye?

– Tényleg, te ezeket a dolgokat honnan is tudtad meg a családunkról? – fordultam felé teljesen összevont szemöldökkel.

– Vannak forrásaim. Ha kijutunk, bemutathatom őket.

– Ha egyszer az életben kiérünk innen – sóhajtottam fel gondterhelten. Volt egy olyan határozott érzésem, hogy ez nem egyhamar fog bekövetkezni. És még milyen jól gondoltam...

••••••

Kevesebb, mint húsz perc múlva már az árvaház irodájában ültünk, ahova a kicsit sem finomkodó nevelőnők rángattak el minket. A hosszú asztal körülötti székeken én, Michelle, Alicja, Kyle, és még a portás is kissé feszengve figyeltük az előttünk fújtató, dühödt  ötvenes éveiben járó nőt, és fiatalabb, szemüveges társát, aki attól még, hogy nem volt olyan idős, ugyanolyan dühösen meresztgette ránk vizenyős kék szemeit. Persze ez engem annyira nem ijesztett meg, nálam ez egy egészen átlagos hangulat volt.

– Mondják, mégis mi folyik itt? Hallottam már bankrablásról, gyerekrablásról, istenem, tudni sem akarják, mennyiről. De portás-, és söröskancsórablás..? Erről valahogyan lemaradtam – ingatta a fejét a fiatalabbik nevelőnő bosszúsan.

– A sört kifelejtette... – szólalt meg Kyle, mire kezembe temettem az arcomat. Némán megpróbáltam elmutogatni neki, hogy „az istenért, fogd már be a szádat", és elhúztam a kezem a torkom előtt. Kyle viszont valamit nagyon félreérthetett, mert ahelyett hogy csendben maradt volna, folytatta a szövegelést.

– Meg azt is, hogy, izé... Valaki meghalt...? – billentette félre a fejét, rám sandítva.

– Micsoda?! Ki halt meg? – torpant meg az idősebb nevelőnő a fel - alá járkálásban. – Te egy komplett idióta vagy – tátogtam felé fordulva keserves arckifejezéssel.

– Ja, igen, de nyugi. Amúgy is idióta volt... – „nyugtatta meg" Kyle a nevelőnőt. Magamban megállapítottam, hogy Kyle igencsak nagy bajban lenne, ha siket lenne, a szájról olvasás szépen szólva is borzalmasan megy neki. A két nevelőnő értetlenül bámult ránk, többiekre, valószínűleg valami magyarázatot várva.

– Kyle, ha az idiótákért nem lenne kár, már rég nem foglalkoznánk veled – válaszoltam neki unottan, majd a nevelőnők felé fordultam. – Semmi baja nincsen, csak ötéves kora óta horror sorozatokat néz – intettem Kyle felé, mire ő furán nézett rám, de nem törődtem vele, hanem folytattam. – Azt viszont egyáltalán nem értem, miért minket okolnak amiatt, hogy a portásuk elkezdett sörözni munkaidőben, és bezárta magát a mosdóba.