Szétszórva

5. rész - Scarlett

Nagyon sokat izgultam Párizsi út miatt, de  felesleges volt. Az ajándékutazás kibontása után két nap múlva már el is indultam.

Sehol nem ismertek fel. A repülőtéren simán bejelentkeztem, majd miután megérkeztem, megállapítottam, hogy a táv túl hosszú gyalogoláshoz, ezért kis futással elértem a  közeli buszt.

Innen kezdődtek a gondok.

Kényelmesen leültem egy ülésre, pörgettem a netet, de mivel nem történt semmi érdekes, hamar meguntam, és leraktam magam mellé a telóm. Éppen azt számolgattam, hány megálló van vissza, amikor megláttam egy éppen felszálló férfit, és tudtam, hogy nekem végem.

Rendőr volt. Őt osztották ki a keresésemre, még másfél évvel ezelőtt.
Ilyenkor tűnik fel, hogy milyen kicsi is a világ.

Szitkozódva felálltam, és megpróbáltam feltűnés nélkül a jármű hátuljába kerülni.

A busz épp csak elindult, az ajtók még nem teljesen záródtak be, és muszáj volt kijutnom. Nem volt időm gondolkodni.

Kiugrottam az ajtón, ami közvetlenül utánam csapódott be, a pulcsim hátulját becsípve.

A busz zavartalanul haladt tovább, valószínűleg nem vették észre, hogy az előbb kis híján összenyomott egy önműködő ajtó, ezért az egyetlen megoldás az volt, hogy kibújok a pulcsimból.

Amikor végre megszabadultam tőle, a rövid, piros pólómban kellett tovább gyalogolnom, ami nem kifejezetten ilyen időre volt kitalálva.
De szerettem, ezért sokszor hordtam.

Szomorúan néztem a pulcsim után, ami ott lógott az ajtóba csíptetve. Egyik kedvenc pulcsim volt.

Ránéztem az időre. Most kellett volna odaérnem a szállásra.
Teljes erőmből futni kezdtem, de így is csak félóra késéssel értem a kapu elé.

Szóval így értem ide.

Benyitottam a szálloda ajtaján, ami kívülről impozánsnak tűnt. Úgy volt kialakítva, hogy régies hatást keltsen, miközben látszott, hogy modern elemek is bőven megjelennek benne.

Az ajtó kitárult, én pedig egy nagy terembe estem be, ami minden bizonnyal a recepció volt.

– Jó napot! – ziháltam.

– Látod, csak mondanod kellett, és itt is van – mondta szórakozottan egy nálam kb. három évvel idősebb csávó.

A recepció mellett állt, ami mögött egy szigorú tekintetű nő ült. A nő biccentett, hogy siessek. Kapkodva bejelentkeztem, aztán a férfihez fordultam a kulcsért.

– Eliot Williams – mutatkozott be.

– Holly Mayer – viszonoztam a kézfogást.

– A kulcsok – mondta, és elővette a zsebéből a 21 - es szoba kulcsát. – Ha bármire szükséged van,
csak szólj – mondta a valószínűleg unalomig ismételt szöveget.

– Rendben – bólintottam, és már mentem is volna, amikor Eliot furcsán végigmért.

– Egy pillanat és jövök – intett a recepció mögött álló nőnek, és szólt, hogy menjek vele.

Elkísért a szobámig, ott becsukta magunk mögött az ajtót, és kétszer kulcsra zárta, majd az ablakhoz is odalépett, és ellenőrizte, hogy jól csukódik - e. Lesápadtam. Nem tudtam, mik a tervei, de a viselkedése megrémített. Az agyamat már elözönlötték a rémképek, amikor leült mellém az ágyra. De nem arra számítottam, amit kérdezett.

– Kávét? – érdeklődött.

Meglepetten bólintottam.

Eliot elkezdett készíteni egy bögre cappucino- t az asztalon lévő kávéautomatával, majd hirtelen megszólalt.

– Ismerlek – mondta ki ezt az egy szót, amitől kis híján szívrohamot kaptam.

- Öhm. Nem hiszem, hogy ismernél, vagyis... Én nem ismerlek - tártam szét a karom tanácstalanul.

– Ja, először én sem hittem el. De minél tovább néztelek annál biztosabb lettem benne. Nem sokat változtál. Mármint az arcod – mondta, és én kezdtem végképp összezavarodni.

– Én ezt nem értem – nyögtem.

Eliot megértően bólintott.

– Pedig te is ismersz. Kyle. Az eredeti nevem Kyle – suttogta.

Valami derengett. Ez a név, hogy Kyle. Mintha már hallottam volna.

– Figyelj, összekeversz valakivel –tördeltem a kezem. – Sokat segítene, ha megmondanád a vezetékneved.

Kyle sokáig csak hallgatott, majd kínosan elröhögte magát.

– Ez nagyon poén. Ahogy beszélsz velem. Mintha valami miniszterelnökkel tárgyalnál – mondta, és láthatóan jól szórakozott rajtam. Már csak az volt a kérdés, hogy miért.

– Pontosan hogyan kéne beszélnem veled? És az előző kérdésemre még nem válaszoltál – mondtam arra utalva, hogy a vezetéknevét még mindig nem tudom.

Eliot, (ezek szerint Kyle) felém fordult, és mosolyogva, mintha csak most mutatkoznánk be, kezet nyújtott.

– Bierson. A húgom vagy, Scar.