Szétszórva

8. rész - Julia

Mindig is idegesített, ha csengetnek.
Minek kell csengetni?

Kinéztem az ablakon, és a függöny mögül két alak sziluettjét láttam halványan.

Bosszúsan bekiabáltam a kaputelefonba.

– Abban az esetben, ha nem tudnátok elolvasni a csengő alatti feliratot, elárulom, az van rá kiírva, hogy NE CSENGESS!! – ordítottam dühösen.

A kaputelefonból pár perc néma csend hallatszott. Elégedetten konstatáltam, hogy valószínűleg megijedtek tőlem.

– Öhm, bocs, de mégis hogy máshogy jelezhetnénk, hogy be akarunk menni? – kérdezett vissza egy lányhang csípősen.

Meglepődtem. Régóta senki nem mert nekem így visszaszólni. Ez tetszik.

– Nem bánom, gyertek be –
húztam össze a szemem.

Pár másodperc múlva egy férfi és egy lány állt az ajtóban.

– Mielőtt még bármit is mondanátok, vagy hazudnátok a kilétetekről – szóltam, és kikaptam a kezükből a táskájukat.

Megtaláltam a személyigazolványukat, és gyanúsan méregettem.

– Ez hamisított? – alkalmaztam fordított pszichológiát, mert egyébként nem tudtam volna megmondani. Figyeltem az arcukat, hogy mi látszik rajtuk.

A férfi homloka gyöngyözni kezdett.

– Ugyan már, Julia – kezdte brutálisan színészkedve.

Meg sem vártam, hogy befejezze. Zavarban van, tehát hazudik. A rendőrséget semmiképpen nem hívom. Az olyan, mintha magamtól nem tudnám elintézni, pedig el tudom. Talán jobban is mint ők. Azonban hirtelen megakadtam.

– Mit mondtál?Julia? – kérdeztem hitetlenkedve.

– Ah, dehooogy – próbált korrigálni a férfi.

– Most mit gondolsz, süket vagyok? Költői kérdésről hallottál már? – forgattam a szemem idegesen.

– Hát, mivel nem tudjuk a neved, mert anélkül ránk ugrottál, hogy bemutatkoznál – emlékeztetett, amire egyébként nem volt szükségem. Kiválóan emlékeztem az öt perccel ezelőtt történtekre, mert a hallásommal egyetemben a memóriámmal sem volt gondom.

– És ezért Juliának hívtál – vontam le a következtetést unottan.

– Aha – bólogatott a férfi.

A lány a tenyereibe temette az arcát.
A válla rázkódott a nevetéstől.
Úgy érzem, ő közelebb áll hozzám.
Legalábbis a férfinél biztosan közelebb.

– Akkor most pótoljuk be –
mondtam, majd erőteljesen megrángattam a férfi kezét. – Henriette Dorsey.

A férfi vigyorogva rám nézett.

– Ki kell hogy javítsalak tesó. Ha jól tudom te Julia Bierson én meg Kyle Bierson.

Egy pillanatra levegőt is elfelejtettem venni. Úgy éreztem, menten elájulok. Amikor újra levegőhöz jutottam, kimondtam az első dolgot, amit gondoltam.

– Te komplett őrült vagy – nyögtem.

– De, nyugi már – karolt át. – Tényleg. Ő meg Scarlett. Nem emlékszel? Tudoood, az a kishúg, aki soha nem fogta be a száját – magyarázta nekem.

A lány felháborodva nézett rá.

– Na jó, most vetek véget ennek az őrültek házának! – kiáltottam idegesen, majd beviharoztam a szobámba.