Szétszórva

11. rész - Scarlett

A hálószoba úgy nézett ki, mintha legalább egy hurrikán söpört volna át rajta.

Én az ágyon ültem, az ölemben Julia notebook - jával, és előre görnyedve kutattam bármilyen információ után, aminek Michelle hollétéhez van köze.
Julia pedig idegesen próbált rendet tenni a szobában, kevés sikerrel, mert Kyle nem igazán segítette ebben.

– Ez sem jó, ki csinált ilyen szar fényképet? – bosszankodott Kyle, majd a képet egyszerűen a háta mögé hajította. A többi közé.

– Kyle – néztem fel a gépből. – Te ugye nem a saját fényképeidet nézed? – hajoltam előre, mert feltűnt, hogy Kyle már rég nem a családi fotókat nézegeti.

Kyle motyogott valami „dehogy, hogy gondolhatsz ilyet?" félét, majd elővett egy másik mappát amiben valami iratok voltak.

Hirtelen felhangzott egy hangos csörgés a kapu felől.

– Ezt nem hiszem el! Hogy valaki ilyen hülye legyen, mint ez a Liam! Nem hogy idetolja a képét, de még csenget is! – dühöngött Julia.

– Leo – javítottam ki, mert az ablakon kinézve éppen ráláttam a kapura, ahol Leo állt, és tanácstalanul megnyomta újra a csengőt.

– Na most már elég legyen! – pattant fel az ágyról Julia bosszúsan, de közbevágtam, mielőtt még kilépett volna az ajtón. – Nyugi. Majd megoldom – mondtam, azzal kisétáltam a kapuhoz.

– Ne csengess – közöltem tárgyilagosan, amint megpillantottam Leo-t.

– De akkor hogyan...? – kérdezte összevont szemöldökkel.

– Nem tudom – tártam szét a kezem. – Morzézz, vagy valami. De ha még egyszer csengetsz, lehet, hogy Julia tényleg kinyír.

Leo bólintott, majd elindult vissza a háza irányába. Amikor odaért a kapuhoz, visszapillantott rám.

– Neked is kéne jönnöd – szólalt meg.

– Oda? – mutattam a házra meglepetten.

– Igen, ide – mondta elkomolyodva.

– Hát jó. – mondtam, de megtorpantam. – Miért?

– Mert... Ez fontos. Tényleg – mondta Leo, és láttam rajta, hogy most komolyan beszél.

Kicsit idegesen követtem, mert nem tudtam, miért akarja annyira, hogy bemenjek a háza kapuján. Megpróbáltam lenyugodni. Még nem láttam Leo- t ilyennek. Nem mintha régóta ismerném.

Nyugi Scarlett, ez csak beidegződés.

Leo benyitott a kapun, ami mögött egy tágas, szépen gondozott kert volt, a bal oldalán egy modern, lapos tetős házzal.
A ház tetején napelemek helyezkedtek el, és az aljában egy széles garázs húzódott. A ház körül formára nyírt sövények magasodtak. A sövények egy halastavat vettek körül, aminek a tetején tavirózsák bontogatták a szirmaikat.

A látvány lenyűgözött. A kert a legkülönfélébb növényekkel volt tele, és a kerti ücsörgők, a természetes hatást keltő medence, és a fákra aggatott színes madáretetők is sokat hozzátettek a látványhoz.

Amíg én álmélkodva sétáltam, Leo egyenesen előre nézve sétált az ajtó felé. Ő már biztosan megszokta, de nekem ez a kert maga volt a paradicsom.

Leo- t követve beléptem az előszobába, ami értékesnek tűnő bútorokkal volt berendezve, a polcokon drága szobrok sorakoztak. A kerthez hasonlóan itt is mindenből a legcifrább, lehető legmodernebb volt, amit valaha láttam.

- Tulajdonképpen miért is hoztál ide? – kérdeztem, mert kezdtem kényelmetlenül érezni magam ebben a cicomás házban a noname, márka nélküli ruháimmal, és a kapkodva összefogott hajammal.

– Azért – vágott bele, – mert az apám felismert.

– És... Ez jó? – kérdeztem, mert nem igazán tudtam, hogy mire akar kilyukadni.

– Mondhatjuk. – bólintott Leo, majd leült egy bőr fotelbe. Én is követtem a példáját. – Szóval, tudod, az apám dolgozik ilyen speciális rendőri állásban, ahol nem csak az általánosan körözött bűnözőket keresik, hanem külön főnöke van, akinek dolgozik pár másik emberrel együtt – magyarázkodott zavartan. – Vagyis, mondhatjuk azt, hogy titkosügynök.

– Bocs, de szerintem ezt nem kellett volna nekem elmondanod – húztam el a számat.

– Mindegy. Nekem sem kéne tudnom rólad. Kvittek vagyunk – nézett mélyen a szemembe. – Szóval, visszatérve apámhoz, egyszer mesélte, hogy az egyik munkatársa azt a feladatot kapta, hogy szakítson szét egy családot, és a gyerekeket a lehető legmesszebb helyezze el egymástól, hogy soha ne legyen esélyük találkozni. A szülőknek valami konfliktusuk lehetett a főnökkel.
De ez csak tipp.

Elhűlve néztem Leo - ra. De miért tenne ilyet bárki is? Megpróbáltam elképzelni egy olyan helyzetet, amikor egy konfliktus miatt valaki ekkora büntetést érdemel. Nem igazán sikerült.

– És mint mondtam, apám felismert téged a plakátokról, és kicsit utánanézett a kérésemre. A család vezetékneve pedig... Hát, igen. Bierson volt.

Levegőt is elfelejtettem venni. Tehát Kyle - nak igaza van. Okkal szakították szét a családunkat. A fejemben kérdések százai zakatoltak, de egyiket sem tudtam feltenni, a nyelvem nem engedelmeskedett.
Leo nem is várt, hanem rögtön folytatta.

– Bent vár az irodájában. Mármint apám. Még náluk lakok májusig, szerintem tud segíteni – mondta kedvesen, és egy szemközti ajtóra mutatott.

– Aha... Megyek – nyögtem sokkos állapotban, majd eltámolyogtam az ajtóig.

Ahogy benyitottam, egy férfit pillantottam meg nekem háttal. Az íróasztalánál ült, és sebesen írt valamit a számítógépén.

Az érkezésemre azonnal megfordult.

– Üdvözöllek! Arthur D'angelo – rázta meg a kezem.
– Scarlett – válaszoltam, és direkt nem a teljes nevemen mutatkoztam be. Még akkor sem, ha a férfi Leo állítása szerint tudja a családnevem. Arthur bólintott, majd egy szék felé intett, annak jeléül, hogy üljek le. – Gondolom, Leo már elmondta a lényeget, úgyhogy nem is beszélek tovább feleslegesen – mondta, azzal visszafordult a gépe felé, és valamilyen dokumentumot nagyított ki a képernyőre. – Ezen minden rajta van – intett a monitor felé úgy, mintha valami nagy becsben tartott érték lenne, de én csak egy összevissza áthúzkodott tervrajz fényképét láttam.

– Pontosan mit kell ezen nézni? – kérdeztem zavartan.

– Ez egy lista a testvéreid és a szüleid jelenlegi tartózkodási helyéről – jelentette ki. Ahogy jobban megnéztem, amit először tervrajznak láttam, valóban egy felsorolás volt.

– Tehát, Michelle Bierson, álnevén Bella Wilson jelenleg Ausztráliában tartózkodik – mondta, majd feliratta velem a pontos várost és koordinátákat.
– Mark Bierson pedig Albert Gifford néven él Kínában – sorolta, én pedig alig győztem leírni a város nevét, amiről még életemben nem hallottam, már folytatta is.

– A szüleid... Nos igen, ők Peking - ben élnek, Andrew Jones és Sally Jones. Vagyis, Adrienne és Richard. – fejezte be végül, majd rám pillantott.

– Uram, én nem is tudom, hogy háláljam meg – mondtam a könnyeimmel küszködve. – Minden álmom egy család volt, és most az ön segítségével talán újra élhetünk úgy, ahogy régen. Köszönöm szépen.

– Ugyan, szóra sem érdemes. – Ingatta meg a fejét. – Csak annyit kérek, hogy ne szólj senkinek a hivatásomról. Ez nagyon fontos.

– Úgy lesz! – mondtam boldogan.

Hogy is lehettem ilyen naiv? Már meg kellett volna tanulnom, hogy semmi sem megy ennyire egyszerűen — de a boldogság túlságosan elvakított. Mert amikor minden jónak tűnik, akkor történnek a legnagyobb borzalmak.