𝑮𝑶𝑳𝑫𝑬𝑵 ➥ Vecsei H. Miklós ✓

⸻𝟒𝟕.

NOVEMBER 26. AZ ELŐADÁSUNK NAPJA. Káosz. Izgalom. Rettegés. Kalapáló szívek. Libabőr. Izgulás. Türelmetlenség. Sietség. Talán így tudnám jellemezni azt, hogy mégis mi volt aznap.

Nem is kellett bemennünk akkor órákra, rögtön a Színművészetin kezdtünk, ahol volt lehetőségünk órákat látogatni, sőt, még mi is beszállhattunk. Volt beszédtechnikai, improvizációs, színháztörténeti és színházmesterség óra, mindegyiken egytől-egyig izgatottan ültem. És az a hatalmas mosoly, ami mindvégig Hasi száján játszadozott... Ezt az egészet megérte.

— Milyen érzés újra itt lenni, Miklós? – állt meg mellettünk a volt osztályfőnöke, az, aki az irodalomesten is ott volt.

— Újra? – hüledeztek néhányan. Éppen a színpad felé haladtunk, hogy tudjunk egy kicsit próbálni még a nagy előadás előtt.

— Hiányzott ez a levegő – sóhajtott.

— Ez a művészet, Miklós – veregette meg a vállát. – Ez a művészet.

— Rendben, pakoljanak le az első sorokban, aztán kezdhetjük is a próbát – vette magához a szót Hasi, így mindenki rá figyelt. – Szerinted mondanom kéne nekik valamit, hogy én tulajdonképpen hazajöttem? – suttogta.

— Nem, majd valahogyan a volt osztályfőnököd csempéssze be – javasoltam.

— Az valóban poénosabb – helyeselt. – Na, irány pakolni – mosolygott.

Odasiettem az első sorhoz, leraktam a táskámat, aztán máris Luca álldogált mellettem. Lucával ismét egy hullámhosszon vagyunk, csupán csak ki kellett beszélni magunkat, ez pedig majdnem egy egész hétvégét jelentett. Átmentem hozzá, rengeteget beszélgettünk, filmeztünk, házikat írtunk... Csupán csak egy csajos hétvégére volt szükségünk.

— Fellépünk együtt a színpadra? – nyújtotta a kezét. Szélesen elmosolyodtam. A színpad melletti lépcsőhöz sétáltunk, kézen fogva szeltük át a fokokat, aztán máris a színpadon álltunk. Hűha. – Ez iszonyú bizarr – motyogta.

— Üdv a színházcsinálás világában – feleltem.

— Titeket megtalált a szentlélek? – nevetett mellettünk Csenge, aki a padok felállításában segédkezett.

— Nem, csak szerintem Luca most realizálta, hogy már második éve állhatna ezen a színpadon – böktem meg az említett vállát.

— Valóban átment az agyamon ez a felvetés – bólintott.

— Ne aggódj, még öltöződ is lesz – mondta Csenge.

— Öltöző? – hüledezett. – Ez életem legizgalmasabb napja! – indult meg a színpad közepe felé, hogy ő is segíthessen a díszlettel.

— Nos? – állt meg mellettem Hasi. – Milyen itt állni?

— Ez nem az én terepem – ráztam a fejemet. – És neked? Jól vagy?

— Furcsa. Évek óta nem voltam itt. Jó egy kicsit ez a nosztalgia – válaszolt. – Ha mindenki megtalálta a helyét és befejezte a tollászkodást, akkor neki is állnánk a próbának! – tapsolt aztán.

— Legközelebb szólj, ha ordítani és tapsolni fogsz mellettem! – szidtam le.

— Nem is ordítottam – kérte ki magának.

— Kicsit azért hajazott rá – sétált el mellettünk Ati néhány köteg papírral.

Pár percen belül kezdetét is vette a próba. Teljesen más hangulata volt így, mindenki fegyelmezett volt, ismét segítettünk egymásnak, ha valaki netán összezavarodott, vagy egy pillanatra kizökkent. Közben néha ki-be járkáltak emberek, voltak statiszták, hangosítók – mert mikroportokat is kaptunk –, de hallgatók is jöttek pár perc erejéig, valamint oktatók is. Akkor bevallom őszintén, eléggé izgultam.