𝑮𝑶𝑳𝑫𝑬𝑵 ➥ Vecsei H. Miklós ✓

⸻𝟔𝟎.

AZZAL, AMI TÖRTÉNT, eléggé fel lett kavarva minden. Elment három tanár, kilenc diák és az egyetemisták köpnek egymás felé. És ez mind azért történt, mert valaki nem bírt megmaradni a helyén. Egy apró dolog is mennyire szét tud szedni mindent, nem igaz?

Hasival azután el is mentünk, egyszerűen képtelenek voltunk még az egyetemre is ránézni. Egymás mellett sétálgattunk csendben, sőt, egész hazaúton sem szóltunk egymáshoz. Sári kis vidámságot varázsolt aztán később az arcomra, mikor megörült az érkezésünknek, de az sem tartott sokáig, ugyanis neki is hamar feltűnt, hogy valami nincsen rendben.

Bezárkóztam a szobámba és elfeküdtem az ágyamon. Először a plafont vizslattam csak, viszont utána tényleg elkezdtem sírni. Kijött belőlem mindaz, ami már azóta bennem motoszkált, mikor bekopogott az igazgató úr az irodába.

- Hanga? - Hasi halkan szólt az ajtó túloldaláról, de nem engedtem be. - Angyalom, ez nem csak a te hibád, sem csak a te felelősséged - folytatta. - Itt a vége felé tényleg egy kicsit elengedhettük magunkat - vallotta be. Ebben mondjuk igaza volt, szín tisztán láttuk azt, hogy az osztály többi része is tisztában lehet már a kettőnk helyzetével. De mégsem szóltak, mert talán tiszteletben akarták tartani. Ez mind szép és jó lett volna, hogyha nem kapunk a nyakunkba egy időzített bombát. - Tudom, hogy most szeretnél egy kicsit egyedül lenni, viszont beengedtem Lucát, remélem nem baj.

- A szüleim értesítve lettek? - kérdeztem halkan.

- Nem tudom - válaszolt. - A telefonod ugyanott van, ahol hagytad, egyszer sem hívott senki. Jankának szóljak?

- Ahogy gondolod - hagytam rá.

Felkeltem az ágyról, kinyitottam a szekrényemet és kivettem belőle egy melegítő nadrágot, valamint egy pulcsit. Átöltöztem, a hajamat felkötöttem és hosszasan sóhajtottam. Megdörzsöltem a szemeimet, majd a tükörbe néztem. Néhány pillanatig farkasszemet néztem a tükörképemmel, szipogtam még párszor, aztán kiléptem a szobámból. Sári az ajtó előtt ácsorgott, farkcsóválva üdvözölt, utána elvezetett a többiekhez a nappaliba.

- Hangám! - sietett hozzám Luca, aztán szoros ölelésbe zárt. - Sírd ki magadat. Tényleg. Kaptunk most mindannyian eleget. Ki kell sírnunk magunkat, hogy aztán újult erővel állhassunk ismét talpra. - Elengedett és bíztatóan rám mosolygott.

- Szonjával mi a helyzet? Róla lehet tudni valamit? - kérdeztem halkan.

- Vele még nem beszéltem - rázta a fejét. - De biztosan rendben lesz ő is.

- Janka hív - fordította felém a telefonomat Hasi.

- Írtatok neki? - húztam fel a szemöldökömet.

- Szóltam neki, hogy valószínűleg beszélni szeretnél majd vele, de nem írtam le, hogy miről.

- A húgod legalább felvidít - ültetett le a kanapéra Luca, aztán felvette a hívást. - Szia Janka! - integetett bele a kamerába.

- Mi van Hangával? - kérdezte azonnal. - Hasi most írt nekem először olyat, hogy „a nővérednek szüksége lenne most egy kis beszélgetésre veled", tényleg bármire tudok itt gondolni. Mi történt? - aggodalmaskodott.

- Add ide - nyúltam a telefonomért.

- Jesszusom Hanga, mi történt? - Janka szinte lesápadt, ahogyan meglátott.

- Inkább mondjam én? - kérdezte Luca, válaszként bólintottam. Ha elkezdenék erről beszélni, biztos, hogy újra megtörténne a sírás. Luca leült mellém és kivette a kezemből a telefont. A fejemre vettem a pulcsim kapucniját, a lábaimat felhúztam és karba tettem a kezeimet. Hasi a kanapé másik felén ült, de amint meglátta, hogy összehúztam magamat leült mellém és magához vont, így a mellkasára döntöttem a fejemet, pár pillanatig pedig behunytam a szemeimet.