𝑮𝑶𝑳𝑫𝑬𝑵 ➥ Vecsei H. Miklós ✓

⸻𝟓𝟕.

OLYAN KILENC ÓRA LEHETETT, mire mind a négyen fel tudtunk kelni. Azt tudtuk, hogy lemaradtunk a reggeliről, de szerencsére gondolkoztunk előre a múltkor, így volt miből válogatnunk a mini konyhánkban.

Tekintve, hogy mára csak az előadás volt beszervezve, így délután kettőig teljesen szabadok voltunk. Kaptunk a lányokkal az alkalmon, ismét benéztünk a városba, viszont ezúttal vásároltunk néhány apróságot.

Közben Hasi is kinézett hozzánk, kicsit beszélgettünk vele is, de ő már kezdett átszellemülni az előadásra, ezért nem akartuk zavarni.

Kicsit másfajta izgulás uralkodott rajtam, talán ez annak is betudható volt, hogy senkit sem ismertem a nézők közül. Senkit. Egy ismerős arc sem volt, aki bíztatóan rám tudna mosolyogni, hogy jobban beleéljem magamat a szerepembe.

Már a fellépő ruháinkban sétálgattunk a folyosón, ezzel is próbáltuk húzni az időt, hogy végre elkezdődjön az előadás. Tényleg egyre jobban kezdtem izgulni.

- Tanár úr! - kezdtem aztán visszafele futni a folyosón a telefonommal a kezemben. Ati felhúzott szemöldökkel nézett ki a teremből, amit kaptunk mostanra, utána pár pillanattal később Hasi is fürkészni kezdett.

- Hasi kell? - kérdezte Ati egy halvány mosollyal.

- Ühüm - bólintottam.

- Mi az? Nem vagy rosszul, ugye? - kezdett el aggódni, miközben leültünk a folyosón egy padra.

- Nem, dehogy - ráztam a fejemet. - Remélem szerda estére még nem szerveztél magadnak programot.

- Azt hiszem nem, de akkor van a... - Nem engedtem meg, hogy végigmondja, holott jól tudtam, hogy a születésnapját akarta felhozni.

- Akkor jó, mert megkértem Rékát, hogy szerezzen aznapra jegyet egy olyan előadásra, amiben ő is szerepel.

- Vagyis, ez azt jelenti, hogy...

- Megyünk szerda este az egyetemre előadást nézni, csak úgy - vontam meg a vállaimat. - Legalább már egy kicsit vissza tudsz rázódni - tettem hozzá.

- Ez... Jó, oké - bólintott rá.

- Zsír! Ennyit akartam - mosolyogtam szélesen.

Még a teremben pár részt összeolvastunk, hogy ráhangolódjunk az előadásra, aztán kereken négykor bele is kezdtünk. Most kivételesen beszélgettünk hátul egy kicsit, talán nem voltunk annyira berezelve, mint a Színműn.

Az előadás végére érve ismét lejátszottam magamban a jeleneteket és újra kiemeltem a záró verset a kedvencemnek. Hasival együtt valamiért teljesen más volt szavalni.

Mi lányok azonnal meglepődtünk, mikor a két osztályfőnök virágokkal állt elénk megköszönni az eddigi munkákat. Kicsit azért érződött az, hogy ez mind a kettőjük részéről tulajdonképpen egy apró búcsúajándék volt. Ez volt az utolsó előadás, amit csináltunk közösen, így, osztályszinten.

- Bocsánat, önnek már csak ez jutott - állt Hasi elém egy olyan csokorral, ami még liliommal is volt színesítve.

- Képzelem mennyire - kuncogtam halkan, aztán szorosan megöleltem. - Köszönöm!

- Apró búcsúajándék. Burkoltan persze - állt meg mellettem, miközben végignézte, ahogyan Ati kiosztotta az utolsó két csokrot. - Sajnálom azért.

- Elhiszem - bólintottam.

- Jó volt titeket tanítani.

- Jaj, azért ne szaladjunk ennyire előre! - állítottam meg rögtön. - Két hét a vizsgákig. Azt még valahogyan túl kell élnünk mindannyian.