𝑮𝑶𝑳𝑫𝑬𝑵 ➥ Vecsei H. Miklós ✓

⸻𝟏𝟕.

MINDENKI SZÁMÁRA SZÜKSÉGES VOLT ez a rövidke kis szünet, hogy visszarázódjon rendesen a munkába. Sokkal jobb lett a hangulat és a tanár úr sem volt már annyira feszült és ideges, mint előtte volt. Sőt, összességében elég produktívak lettünk a végére.

Ismét az aulában maradtam egyedül egy padon. Vecsei tanár úr a folyosó másik végén volt és úgy figyelt, hátha lát valakit. Megvártuk, hogy ismét kiürüljön az épület, aztán elindultunk kifelé.

- Biztosan nem baj, hogy megyek? - kérdeztem rá már sokadjára.

- Hanga, ha ezt még egyszer megkérdezed, kiteszlek és sétálnod kell - nevetett. - Hányszor mondjam még, hogy teljesen rendben van, ha átjössz?

- Nem tudhatom - motyogtam aztán. - Azért mégiscsak furcsa a helyzet - tettem hozzá.

- Tudom, hogy az. Hidd el, egyáltalán nem volt rajta a bakancslistámon az, hogy megtetszen egy diákom.

- Van bakancslistád? - kérdeztem rá.

- Dehogy, most csak mondtam valamit - legyintett. - Kár, hogy akkor májusban nem mentem oda hozzád - folytatta. - Bár akkor lehet, hogy furcsább lett volna a helyzet, mint most. Mert augusztusban derült ki, hogy taníthatok nálatok.

- Na, akkor nem tudom mit tettem volna - helyeseltem. - Akkor mégis jobb így. Csak...

- Nem helyes, igen - bólintott. - Viszont tudom, hogy mindent meg fogunk oldani - szorított rá a kezemre bíztatóan. - Okos, intelligens felnőtt emberek vagyunk, úgyhogy semmi baj nem lesz.

Pár pillanatra beállt közénk egy apró csend. Én az ablakon néztem kifelé, ő pedig az utat figyelte. Viszont mégsem tűnt kínos csendnek, erre kicsit mind a kettőnknek szüksége volt.

Egyik pillanatban megfogta a mellettem heverő kezemet és a váltóra tette. Értetlenül néztem rá, viszont ő megajándékozott egy széles mosollyal és a kezét az enyémre téve váltott. Elpirulva hajtottam le a fejemet. Hihetetlen, hogy mit ki nem tud belőlem hozni ez a férfi.

- Sziasztok! - köszönt Vidnyánszky tanár úr azonnal, mikor meghallott minket belépni a lakásba.

- Add csak a cuccaid, elrakom, hogy ne legyenek útban - biccentett Hasi a vállamon lévő táskára. Egy hálás pillantással együtt a kezébe adtam.

- Ne aggódjatok, nemsokára megyek is, viszont hoztam Hasinak ajándékot - beszélt továbbra is Vidnyánszky. Volt egy tippem, hogy az mégis micsoda lehet...

- Miféle ajándék? - értetlenkedett Vecsei tanár úr, immár belépve a nappaliba, velem az oldalán.

- Ez - csörgetett meg a férfi a kezében egy kulcscsomót.

- Mi? - hitetlenkedett, elvéve a kezéből. - De ezt mégis... Egyáltalán hogy...?

- Névtelen bejelentés volt, én pedig addig nyaggattam Dórát, míg oda nem adta - vonta meg a vállait. Hasi hol rám, hol a tanár úrra nézett, aztán megállt a tekintete rajtam.

- Szerintem tudom is, ki lehetett az a névtelen bejelentő - gondolkozott. - Ez... Nem hittem volna, hogy valaha még a kezemben tarthatom. Mikor kell visszaadnunk?

- Amíg be nem költözöl az új lakásodba - vonta meg a vállait. - Viszont én megyek, találkozóm van - kapta fel a kabátját.

- Csak ügyesen Kamillával! - kiabált utána Hasi, én pedig hangos nevetésbe kezdtem.

- Te is ügyesen Hangával! - szólt vissza. Imádom kettőjük barátságát, színtiszta őszinteség van benne és látszik, hogy teljesen egymásnak valók ilyen szempontból.