napló az íráshoz és más dolgokhoz¶

2024. jún. 21. Az Első Bejegyzés

Kedves Naplóm!

A nyár első napján írok, nagy reményekkel és rengeteg szorongással.

Mégis belevágok.

Remélem, nem csak a kánikula, és a bodza ízesítésű almabor beszél belőlem.

Ami egyébként szép hasonlata a dolgoknak, amiket el akarok mesélni. Mindjárt el is magyarázom, miért.

Kedves Naplóm! Azt gyanítom, hogy soha többet nem kezdem így a bejegyzéseimet majd, de most olyan jól esik. Mosolygok közben. (Kánikula és bor, mondtam már?)

Millió naplót és ötletet hagytam már abba írói és nem írói létem alatt, és erre sincs garanciám, hogy tart majd valahova, de most először nem félek (na jó, nem félek jobban a bátorságomnál). Miért?

Mert vagy öt éve olvastam egy könyvet, amiben volt egy nagyon jó gondolat, amiről azt hittem, megértettem, főleg úgy, hogy újraolvastam még vagy háromszor-négyszer, de csak most esett le, a múlt hétvégén.

A könyv is jó példa (a bodza ízesítésű almabor mellett) arra, hogy megmutassam, miről beszélek: Elan Mastaitól a Felbolydult napjaink az. Hogy nem is hallottatok róla? Elképzelhető. Ez egy nálunk nem igazán ismert kanadai sci-fi. Kedves sci-fi. Komfortkönyv. Időutazáson, romantikán és családtörténeten kívül viszont van benne egy fontos szereplő és egy fontos gondolat is.

(itt kb. 20 perc kimaradt az írásban, mert a név helyesírásának ellenőrzése közben megtaláltam a kedvenc kanadai újságírómmal, és ezzel az íróval egy videót, és meg kellett nézzem. (Q with Tom Power – ha bárki kérdezné.))

Szóval a gondolat a könyvből: a főszereplő húga készített egy applikációt, amivel azt vizsgálja, hogy mit kezdünk az időnkkel, és ez az app ebből megmondja, hogy kik vagyunk valójában. Mert nem azok vagyunk, akiknek hisszük magunkat (haladóknak: storytelling), hanem azok, amire időt és energiát szánunk.

Én pedig romkomfogyasztó vagyok és fehérborszerető. Abból sem mindig a felnőtt száraz, hanem néha az édes gejl.

És ez nem baj.

Ettől még nem sérül az Esterházy-összes a polcon, sem Atwood, Lucia Berlin, vagy a többi nehezen összegyűjtött (főleg női) szépirodalom. Mert az is én vagyok. De ha őszinte akarok lenni – és a fenébe már, mikor legyek az magammal, ha nem negyven felé –, akkor be kell, hogy valljam, hogy nem gyakran voltam olyan izgatott komoly művészet miatt, mint a héten, amikor nekiálltam darálni a New Girlt, és beleszerelmesedtem a srácokba, de nagyon. Nagyon. Szerintetek mi az új háttérképem? Nick és Jess. s02e15 (szívecskés emoji)

Persze nem ez az első eset: ott volt például Dawson és a haverjai. Belehaltam, annyira szerettem őket. (Team Pacey. És ez nem kompromisszumos.) Aztán a többiek: Knight Rider, Magnum bajsza, Chandler, Castle, True Blood, Gilbert Blythe (a régi). A fenébe is, ő mindenek felett. Vagy a Crazy Ex-Girlfriend. Fringe. És a filmek... Notting Hill, About time, Call Me by Your Name, stb.

Persze kérdezhetnéd, hogy hogy jön ez az íráshoz?

Történetileg.

Gimis voltam, és írtam egy nagyon lányos-szerelmes regényt (-nek az elejét). Szerették a csajok a az osztályban meg a koleszban. Viszont osztálytársam LM – akivel együtt akartunk írók lenni –, gyorsan felvilágosított róla, hogy ez egy komolytalan fellángolás, amit azonnal hagyjak abba, majd felolvasott valami Kafkát, és közben benyomta a The Cure egyik lemezét. Mert egy rendes írókamasz önmaga kikapart vérében akar fetrengeni és halálhörögni az élet igazságtalansága felett. Ha nem, nem is művész. (A történet érdekessége az is, hogy LM fiú volt, én lány, heterók mindketten, akik egyedül voltak otthon a fiú házában 17 évesen, éjjel, és ezt kezdték magukkal. Minden más értelmesebb dolog helyett.)

Persze azért nekem is voltak Végletes Verseim és Nagy Szomorú Történeteim ekkoriban, szóval eztán azokat írtam bőszen. Majd később már semmit, mert nem esett jól. Egy kedves és tehetséges íróval beszéltem erről nemrég, ő azt mondta, hogy a sötét dolgait ki kell írnia magából, úgy tud csak túljutni rajtuk. Ezt is megértem.

Én viszont nem tudok hosszan ilyenekkel foglalkozni, mert megmérgez.

Ha valamibe igazán beleállok, akkor az emeljen el a földtől. Még akkor is, ha szárnyas csillámpónival teszi ezt.

Persze így is lesz majd a történeteimben szomor (olvassatok Birsegrest, vagy Angit korábban), de mégis megkönnyebbülés valami vidám és hepiendes dolgon gondolkodni...

És ehhez kapcsolódik a másik dolog is (figyeljétek, milyen nyílt vagyok! Ady csak jelenthet): este, mielőtt elalszom, mindig történeteket találok ki. És ezek romantikus történetek. (Nem pornó.) (De azért felnőtt-romantikus.) Ráadásul azóta ilyenek voltak, mióta az eszemet tudom. Csak eddig lesajnáltam őket. Mert komoly író ilyet... Lásd: The Cure és Kafka.

Pedig egyébként zsigerből jön a párbeszéd és a romkom felépítés.

Nem azt mondom persze, hogy kiemelkedően jó vagyok benne. Habár nem is rossz...

*

De magyarázzam meg már végre, hogy mi ez a hosszú előjáték, amiről itt vekengek, ugye?

 Van egy új ötletem, amitől tetőtől talpig bizsergek. Nem igazán könyv, de írott. Kicsit olyan, mint egy heti sorozat forgatókönyve, de azért rendezettebb külsővel.

Egy folytatásos, sok részes, kedves romkom négy darab szép fiatallal (plusz csatolt részek). Klasszikus klisékkel, de azért a rám jellemző valóságossággal és mélyben meghúzódó nehézségekkel.

Az a terv, hogy 100 rész lesz, hetente egy, kb. 3-4000 szóval, de ez íráskor még bőven módosulhat. Meg minden más is, még nagyon az elején vagyok a kitalálásnak.

Ezért is kezdtem ezt a naplót. Mindig is szerettem a kulisszák mögötti dolgokat, hátha másnak sem esik ez nehezére. És én is szívesen olvasnám majd magamat vissza később. Most még attól sem félek, hogy félbeszakad, mert az is megmutat majd valamit.

Például azt, hogy ez vagyok most 2024. jún. 21-én este. És ez nem baj.

*

Szóval írok majd ide mindenféle dolgokat. Nem csak a készülő könyvemről, gondolom. Ha kedvetek van, beszélgessünk. Ez egy safe-space. (Mi más lenne, ha már ennyire kiadtam magam?)

Köszi az olvasást:

Viki (37 és kétharmad éves, új arany szemüvegkeretes, gömbölyű és alacsony lány egy konyhaasztalnál, az ország nyugati részén, három kutyával körülvéve)