napló az íráshoz és más dolgokhoz¶

2024. 07. 23. helyszínek, elméletek és borítók

Kedves Naplóm, Kedves Írótársak! Kedves Zsűri! Kedves Szülői Munkaközösség! Petike anyukája! Kedves barátaim! Diákok! Rómaiak! :)

Egyrészt van két új elméletem, amit közmegvitatásra megosztanék, de már csak egyre emlékszem, de nézzük meg, hogy az automatikus írás előhozza-e a másikat. Szóval az egyik: mi, amatőr írók végtelenül szerencsétlenek vagyunk, talán csak annyira, mint a zenészek. Mert az írás – főleg a digitalizáció óta –, meglehetősen egységes és kétdimenziós dolog lett. Az van, hogy vagy rossz a szöveg, vagy jó, és ennyi... Mert már az sem játszik, hogy: rendben, elég silány a történet, de nézd, milyen szépen kerekíti a D-t!

És még csak nem is egymás megítélése alapján vagyunk valakik, vagy a másikak, hanem a kiadók nyomják ránk a legitimálásunk bélyegzőjét. Mert akit nem adnak ki, az mondhatja magáról, hogy ír, a környezete mégis kicsit furcsa megvetéssel kérdezi majd, hogy és olvashattam tőled már valamit...? Rendben, én például nem mondok ilyeneket. Hogy magamat sodortam-e a kisebbségi komplexusba, vagy a visszajelzések toltak-e efelé, már nem emlékszem, de abban biztos vagyok, hogy olyan isten nincs, hogy a tágabb családban, vagy ismeretségi körben megemlítsem, hogy az írás a hobbim (legőszintébb munkám), legfeljebb, ha kiadták a harmadik könyvemet. Esetleg akkor. És ha már nem lesz időm emiatt kézműveskedni, amit teljesen elfogadnak, támogatnak, még ha randa is plüssmackó. (Nem az, tök jó érzékem van hozzá, csak a vállalkozáshoz nincs semmi.) Szóval vagyunk-e írók? Igen! Mert mennyi melót és időt, és mindent teszünk már bele! De a hobbik perifériáján létezünk-e? Szerintem igen. Szerintetek?

Ó, és erről eszembe is jutott a másik dolog, amit akartam írni. Ellenpontozásul. Nem bírom a hosszú nyomort. Tehát a másik dolog: viszont amiatt, hogy nem adtak ki, és nem kotnyeleskedik bele semmilyen szerkesztő/pénzügyi fontosember a dolgunkba, felfogtátok, hogy milyen szabadok vagyunk? BÁRMIT írhatunk. Bármit. Bárhogyan. És ne mondjátok, hogy nem, mert de. Hogy nem olvassa a nép? Na jó, ez lehet baj, ha rosszul érint, akkor kicsit fogd vissza a bármit. Vagy jönnek a geci kommentek? Azokat le lehet tiltani/oltani, hiszen a jóember nem fizetett az élményért, semmi joga reklamálni. Nem tetszik, lehet menni tovább.

(Ezt gondolom egyébként minden rosszindulatú kommentre. Hát a fasznak áll meg olyannál, ami nem érdekli, vagy nem tetszik neki? Ott a világ internetje, keressen magának szimpatikus náci barátokat máshol. De nem, az ilyen akkor még időt és energiát nem sajnálva leírja a nyűgjét. Hát egyszer úgy megcsinálnám filmben, hogy miközben a magányos kommenthuszárok otthon vakarják a töküket/mellüket a klaviatúrával, nem némán ücsörögnének az anyjuk kisszobájában, hanem kidülledt nyaki erekkel üvöltenék azt a sok disznóságot, amit leírtak. Nem tudom, mire lenne jó, de erős kép lenne az a sok képernyők elött üvöltő magányos ember. Vagy nem, még átgondolom. De eltértem a témától. És egyébként nem is érint, a világ leghelyesebb emberei olvasnak engem, csak úgy eszembe jutott...)

Szóval a bármit-írásról. El kellene kezdeni nagyban gondolkodni. Most egyelőre megcsinálom ezt a könyvben megírt filmsorozatot, aztán még ötletelek. :)

*

Kedves Mind! A borítóval leálltam, mert túlpörögtem (kb 50 variáció van), és nem látom a fától az erdőt. Egyelőre az tetszik a legjobban, ami olyan, mint az első összehordott semmiség. Khm, három nap meló, de ki számolja... A színek, formák szerintem maradnak ilyen színes-egyszerű-illusztrált valójukban, nem akarom, hogy nagyon kilógjon, és egyértelműen be szeretném lőni a zsánert.

Hopp, ha már itt vagyunk, kitérnék a címre is, mert talán már biztos: AMIKOR... Az pedig azért, mert nem kell rövidíteni, lehet rá rendesen hivatkozni, és a Looking..., vagy a Jóbarátok mintájára (nem tudatosan, de tudat alatt) a fejezetek címei mindig az amikor folytatásaként leírják majd a tartalmat is, így a sorszám mellett lehet tudni, ez melyik rész is lesz. (pl: Akkor... / ...amikor elhívtak randevúzni, de nem vettem észre) Mert komolyan gondoltam a sorozatos-koncepciót, minden rész egyenként olvasható minitörténet lesz, amik együtt egy teljes történetet mesélnek majd el. A tervek szerint egy évben, 52 részben. (Ezt is leírom, mert még nem pánikolok miatta nagyon: tervezett indulás: szept. 9. péntek)

A helyszín egy nem nevesített nagyváros lesz Európa közepén-szélén, és ennek is két tetőtéri lakása, amik egy nagy, lapos bádogtetőre nyílnak, ahol aztán a srácok rengeteg éjszakájukat töltik majd. Egyébként nem a magyar helyszínnel van bajom, hogy nem nevezem meg (mást sem írtam eddig – a nagyobb dolgaim közül), hanem ez kedvesebb történet lesz annál, mint amit a mai valóságban el tudok képzelni. Gyakorlatilag tehát ez lesz a helyszín, de egy párhuzamos valóságban, ami nyitottabb, befogadóbb és nagylelkűbb. (Nem, nem az Óperenciás tengeren túl azért, a realitásérzékem nem engedné... Habár a bármit-íráshoz kapcsolódva, hm...)

De egyelőre ennyi, mert nemrég még vízórát cseréltem (nem én) a vizesekkel délben, nyílt színen, és szerintem megint megrágott az UV-sugárzás. Igen, kentem volna be magam naptejjel, amit pont ezért tartok az ajtó mellett. Hát nem volt rá érkezésem, mert elfelejtettem az óracserét, és épp elég volt vállalható ruhákat magamra aggatnom hirtelen. :) Szóval a szereplőkről majd a következő alkalommal írok.