napló az íráshoz és más dolgokhoz¶

2024.11.04. - megvagyok

Kedves Naplóm!

Ma már volt újra ötletem (több is (mániás szakasz?)), és mosolyogtam is, szóval már megvagyok.

Hogy hol voltam akkor eddig? Elveszve... Most persze benne bizsereg az ujjaimban, hogy odaírjam, csak kicsit ám, hogy ne aggódjatok, és ne sajnáljatok. Meg el szeretném ütni egy viccel az egészet, de most azt sem teszem. (Ezt hívják ún. fejlődésnek?)

Nekem is, mint sok (mindegyik?) érzékenysége miatt kreatívnak, megvannak a magam démonjai. (Hívhatnám egyszerű mentális betegségnek, de ez így mennyivel hatásosabb már...? Meg nem bírom a betegség szót, az olyan... Nem tudom, fura. Nem tagadási fázisban vagyok, csak fura.) 

Na, azért szerencsére nem durva depresszióm van, szuicid sem vagyok (a legrosszabb napokon is csak passzívan: én tenni nem teszek érte semmit, de ha nem lennék, nem lenne kevesebb a világ, szóval vállrándít). De azért néha nem könnyű. Ez sem igaz pontosan, mert nem aktívan szenvedek, nem hasogat és fáj, hanem beborít, mintha egy mély kút lenne, a kútban dunyha, a dunyhának súlya, és nyomna le. Azért írtam, hogy elveszek, mert én (az igazi, a nem mufurc és passzív), az valahol egyre jobban eltemetődik közben... 

DE: egyelőre nem volt olyan mélypont (az új időszámítás szerint, mióta írok), hogy ne tudtam volna legalább azzal haladni, amit elkezdtem. (Okéjó, Birsegres csúszik szegény, de erre valóvilágos okaim is vannak, mindenféle felnőttek tengtek túl a családból...) Egyszerűen a generációm lányaiba még annyira belenevelték ezt a rendességet, hogy olyan nincs, hogy nem dolgozom azzal, amit megígértem, még ha háromszor olyan lassan, szenvedve és nehézkesen is. Viszont nem voltak ötleteim, épp tegnap gondoltam rá, hogy milyen is volt, amikor majdnem felrobbant az agyam valamitől, és amikor csak úgy, elsőre jó dolgok törtek fel belőlem (a Karmok, vagy a Nőstényfarkas szinte javítás nélküli első vázlat)... Hja rendben, volt egy ötlet, de az nem is az, csak megküzdési mechanizmus: valami borongósat akarok írni karácsonyra, ami azokhoz szólna, akiknek nem az a cukormázas világcsodája együtt lenni a családjukkal, hanem a másik. Nem lenne benne hepiend, csak ennyi feloldás: egyszer vége. De még ezen dolgozom, azt hiszem. :D

Aztán: ma reggelre végre kialudtam magam. (Ez fontos egy depressziósnál. Meg a sport, helyes étkezés, de azokért viszont csak a jobb napokon tudok tenni, a rosszabbon ugye nem érzem azt, hogy megérném a befektetést, és öngerjesztek.) Meg valahogy lekerült rólam a dunyha is (korábbi hasonlat, tessék figyelni!), és talán a kútból is kilátok már. Kutyasétáltatás alatt két ötletem is lett, jajám! Meg ezt is bőszen írom, az három. Szóval helló újra világ. (Nem úgy tűnik, mint aki megérdemelne engem, ahogy reggel a híreket néztem, de azért olvastam azt is, hogy az erdőtüzek mellett nem lélegeznek a fák, kimutatták. Bírom a fákat, szerintem elképesztőek...)

Nade ennyi egyelőre. Nincs végszó, csak... Nincs végszó. megyek írni. 

V.