napló az íráshoz és más dolgokhoz¶

TÖRTÉNETEK, AMIKET MAGUNKNAK MESÉLÜNK

(Egy tegnapi kommentfolyam az ihlető, én meg csak – ahogy időm engedi, beírom ide –, szóval lehet, hogy ismétlődik majd, meg nem lesz végig koherens.) ((plusz: elképesztő helyesírási hibákat is észreveszek néha magam után, ezt annak tudom be, hogy élvezettel olvasok érdekes karaktereket, de ez az élvezet nem jár mindig együtt a nyelvhelyességgel, ami meg beivódik. Szóval aki ilyet tapasztal, szóljon, vagy... Szóljon inkább, kínos, na. :D ))

Tehát: a történetek, amiket magunknak mesélünk. Két oldalról szeretnék erről írni, de összefügg. (Majd összefésülöm, meglásd.) Egyrészt olyan világban élünk... Hát olyan világban élünk, amit magunknak alakítottunk. Persze a gazdagabbak és befolyásosabbak nagyobb hévvel, míg sokan pedig látott/tanult minták után, és tudatosan be sem vonódva. Én pedig úgy érzem, hogy ez a világ körülöttünk (most, 2024-ben, még mindig) tökéletességet vár el. Vagy mi magunk várjuk el, mint közösség. Filteres képek, letiltott máshogyan gondolkodók, anorexia, szorongás, magány... Atomizált élet, ami a többiekéhez képest mindig kisebb, szürkébb, szomorúbb, és düh, meg a másik lehúzása, hátha ezzel én feljebb kerülök. Ezt ismeritek. 

Magunkat pedig megpróbáljuk belehelyezni ebben a világba, és naná, hogy mi is tökéletesek szeretnénk lenni. Ezzel sincs semmi baj (kivéve ugye, hogy nem elérhető). Viszont, mivel nincs beépülve a közgondolkodásba a tökéletlenség, a hibázás, az útkeresés, ezért az nem is opció. Nekünk sem az. 

A nekünk, a mi pedig az, amit magunkról gondolunk. Amilyen történeteket magunknak mesélünk. Jó gyerek vagyok, mert / jó barát vagyok, mert / kiváló író vagyok, kapja be minden kiadó / van egy meleg ismerősöm, nem lehetek homofób... Satöbbi. Ezek egy része külső visszacsatolás alapján alakul ki, de inkább úgy, ahogy ezeket az agyunk összehuzalozza magának. És persze ki akar rossz ember lenni? Mindig van valami, amivel fel lehet menteni magunkat. Mert ha tudnák rólam, ha ismernének... Én még azt is gondolom, hogy a legtöbb döntésünk jószándékkal kezdődik, mert nem hiszek a Direkt Gonosz Karakterekben, akik azt moytogják a bajszuk alatt, hogy most aztán rosszabbá teszem a világot, és mindenki életét csakúgy. 

Viszont: rengeteg jószándékú lépés / mondat nagyon rosszul sül el. Azért, mert nem tudjuk, hogy a másik lelkében mi játszódik le, esetleg egyszerűen rossz napunk van, vagy még csak közös platformunk sincs, az együttgondolkodásra... Ezzel pedig visszaértem (végre) a tökéletesség ideájához. Ha a világ körülöttünk (amit mi laktunk be) megengedő lenne, és nem a kiköpött gyönyörűséget, hanem a munkás előrelépést díjazná, akkor be lehetne ismerni, hogy figyelj, hülye voltam, elgondolkodok rajta, visszajövök. 

Félig tartozik csak ide, de elképesztően rossz döntésnek érzem a (nem baráti beszélgetős) posztok alatti kommentelési lehetőséget is, mint jelenséget, mert ezzel egy szintre helyezi a cikkírót és a fotelhuszárt. Így aztán egyrészt kényszerűségből közeledik egymáshoz a kettő (az irány pedig ritkán tart felfelé), másrészt egy darab – remélhetően – hozzáértő és sok darab biztonságos személytelenségében anyázó idióta kerül mérlegre ugyanakkora súllyal. 

Na de visszakanyarodva: történetek, amiket magunknak mesélünk.

Az enyém ilyen: jó sok mindennel a batyumban, és egyre gyarapodó élettapasztalattal látom, hogy rengeteget hibáztam korábban (nem kedveltetek volna). Mondjuk akkor sem akartam direkt rosszat, de nagyon sokszor rosszul csináltam a jót, aztán visszabújtam a csigaházamba, mert senki sem ért meg, mert nem ismerik fel az istenadta tehetségemet, satöbbi. Aztán mostanában tanultam meg tanulni, és kitartóan dolgozni, vagy legalábbis felismerni ezt, és nem csak a befektetett munkát, de az eredményeket is látni. És ezzel együtt jött (jön majd) az önismeret is. Rengeteget olvasok, főleg érzékeny témában, hogy legyenek szavaim hozzá, és legyen egyáltalán rálátásom a problémára. Ebből egyelőre azt tanultam meg biztosra, hogy hibázhatok. Kicsit is, nagyot is, de nem áll meg a világ. 

És azt tudom mondani, hogy ez a történet, amit magamról magamnak mesélek (a hibázó, de tanuló emberé) könnyebbé teszi a mindennapjaimat. Meg az emberekkel való kapcsolataimat is. (Meg a testképemet, satöbbit, de ez tényleg szétfeszítené a kereteket.) Hja, és sokkal érdekesebb embereket ismerek meg így (filmen, könyvben, itt), hogy nem a tökéletest keresem, hanem az egyedit. Hogy legyen valami kellemes szájízű végszó is. :D

*****************

Csapó2: Az írásomról, vagyis két könyvről. Az I'll Walk You Home most kerül ki, mint újraírt YA, a Birsegres pedig folyamatban. Kellhet tudni, hogy először ezzel az elsővel kezdtem (Hazakísérlekként fogok rá hivatkozni, okkal van angol címe, de attól még hosszú is, meg nem szeretem az angol címeket, na :D). Írtam már előtte dolgokat, általában nem fejeztem be, leginkább le sem írtam, csak a könyvnyi ötletet. Ezzel viszont új voltam a platformon, gyakorlatlanul hirdettem és kezeltem az egészet, nem is volt olvasóm, félbehagytam, leszedtem. Aztán jött az Angi, aminek a lendülete végig kitartott, és le is tolt a pályáról mindent. 

A Birsegrest utána kezdtem el, felépítettem a szereplőket, elindítottam a történetet. Majd nemrég próbálkoztam az Amikor...-ral, pedig de mennyien kérdeztétek, hogy két hasonló könyv menni fog-e egyszerre. Én meg, hogy fogd meg a söröm. Aztán persze nem ment. (Most úgy érzem, hogy Birsegres kifutása után előveszem, és akkor rendben lesz, mert két mást tudok írni.) Viszont nagy búbánatomban, hogy nem megy az Amikor..., elővettem valahogy ezt a Hazakísérleket, átolvastam annyit, ami megvan, és beleszerettem megint. Dobtam hozzá borítót, kicsit átírtam az elejét, és már szórtam is fel. 

Azóta pedig jobban átírom a későbbi részeket. Egyrészt fejlődtem (nem sokat, mert az első fejezetek szerintem nem mennének jobban, sőt), másrészt alakítom a történetet is, érzékeny, próbálok vele nem hibázni. 

DE: és ezért szerepel ez itt. A Birsegresnek és ennek nagyon hasonló az alapkoncepciója. Nagyon. Még a két főszereplő fiú is fedte egymást némi korbeli eltéréssel. Azzal volt a kevesebb gond, Zeke nem nagy szívfájdalommal szőke-kékszemű fiú lett, hipp-hopp. Egyébként direkt nem akarok szőke-kékszemű herceget írni, de ha ez az ellentéte Blažnak, hát mit voltam mit tenni... :D  

Viszont a lányok(Rei és Gida) alapkonfliktusa ugyanaz. Azt is hiszem, hogy mivel a Hazakísérleket nem terveztem befejezni, sőt, valahol el is felejtettem, nem is tudatosult ez eddig. Mert úgy tűnik, hogy van ez karakter bennem, akit mindenképp meg akartam írni. A lány, aki hibázik, elfut, és visszasunnyogva nem kap mást, mint támogatást és szeretetet. Természetesen reflektál valahol az életemre is (a fejemből van), de eddig nem szembesültem vele, hogy ennyire mélyen van, hogy kétszer is előhúzom. Persze lehetne mondani, hogy egyszerűen ez a tékozló fiú meséje, valahol az is, és én pedig nem is vagyok annyira a tékozló lány, akkor miért? Talán a kiállás valakiért, mindenek ellenére, és a szeretés akkor is, ha nem érdemli meg, az fontos nekem. Valamikori bullyingolt gyerekként. Ezt akarom elmesélni újra és újra.

Mert igazából ez én történetemben, amit magamnak mesélek: az, hogy akit bántanak, mert más, azért kutyakötelessége kiállni mindenkinek. Annak főleg, aki tudja, milyen az. De annak is, aki csak egyszerűen jobb világot akar maga körül.