Váratlan Érzések

10. Fejezet

『Sienna』

Talán meg kéne fontolnom, hogy írjak egy könyvet, aminek az lenne a címe, hogy: " Hogyan veszítsünk el valakit pár perc alatt?"
Szerintem nagyot menne, hiszen én tökéletesen tudom, Masonnek köszönhetően. Határozottan kijelentette tegnap, hogy ,,ne merjek találkozni Yamallal!'' Noha ennyit mondott volna, nem hallgatnék rá, viszont olyan dolgokat mondott Yamalról, amiknek köszönhetően ismét gyűlöletet érezek iránta.

Bár, mint azt említettem, hogy a szívem mélyén mindig is lesz helye, az igaz.

Próbálok most minden negatív gondolatot kizárni, és koncentrálni szeretnék a tanulmányaimra, illetve a röplabdára. Most, hogy már nincsenek olyan gondolatok a fejemben a matek tankönyvem felett, hogy Yamalnak milyen szép kockái lehetnek a hasán, vagy hogy mikre gondolhat egy foci meccs közben, jobban megy a tanulás. Kétség kívül.

Persze, persze, hazudnék ha azt mondanám, hogy nem gondolok rá napi ötször, viszont ezt jobb ha senki nem tudja, rajtatok kívül.

Daphne folyton hívogat, hogy jól vagyok-e, mire mindig azt felelem, hogy persze. Ennek dacára nem igazán. Nos, vannak előnyei a dolognak, hogy nem láthatom Yamal édes arcát, azonban hátránya több. Mint például nincs aki beszólogasson naponta. Vagy nincs aki ossza nekem az észt. Persze ezek mellett hiányzik az érintése is, amit nem sokszor tapasztaltam meg, viszont azok nagyon jó pillanatok voltak számomra.

Anyának istenigazából nem szeretnék beszélni erről, hiszen a fiú-témák számomra nagyon kompromittálóak. És ezt ő is jól tudja, de azért mindig megkérdezi, hogy ,,van-e az iskolában helyes fiú?" Nos, a válasz mindig az, hogy nem, hiszen amióta Yamal miatt bugyuta pillangók csapkodnak a gyomromban, amiket próbálok elhessegetni, nem igazán nézem meg a fiúkat.

Magától értetődően Daphne sosem hagyja abba az ilyen témákat, és mostanában azt mondja, hogy hagyjam annyiban a Yamallal való dolgokat, és keressek végre magam mellé egy igazi férfit. De ha én nem akarok?

Érzem, hogy még nincs vége a kettőnk sztorijának... közel sem.

És bár tudom, hogy most haragszom rá, viszont nem tudom szavakba önteni, hogy mennyire bűntudatom van, amiért úgy bántam vele múltkor, hiszen akkor túl sok feszültség gyűlt össze bennem. Most pedig legszívesebben elmondanám neki, hogy sajnálom a múltkorit, viszont Masonnek igaza van abban, hogy nem lehet semmi köztünk. Legalábbis még.

A röplabda egy kiváló sport, ahhoz, hogy megnyugtasson, és kizárasson veled minden rossz gondolatot, mind addig, amíg el nem töröd a karodat. Csak megcsúsztam, és pont a karomra estem. Kínzó fájdalom söpört végig a testemen, és mikor hallottam, ahogy a csontom reccsenik egyet, kifutottam volna a világból. Eddig csak a lábam törött el, mikor 7 éves voltam, hiszen leestem valami mászókáról. Amikor edzésre jöttem nem is sejtettem, hogy ma ez vár rám.

A kórházban anya szorította a kezemet - annyira, hogy már az ő ujjai elfehéredtek, míg az én kezem haldokolt a szorításától - , miközben vártunk az doktorra.

– Áú! – szisszentem fel, mikor már anya túl erősen szorított.

– Jajj, ne haragudj! – nyomott puszit a kezemre.

Nem is tudom, hogy melyik karom fáj jobban. Vagy a jobb, ami eltörött, vagy pedig amit szinte anya törött el.

Mikor végre bejött az orvos a röntgen vizsgálatról, akkor jelentette ki igazán, hogy eltörött a karom. Hát számomra ez már nem volt túl meglepő, viszont anya aggodalma annál inkább.
A hölgy rátette a gipszet a karomra, amit abban a pillanatban le is akartam szedni, viszont nem tudtam mit csinálni.

Igazából kedvesek voltak a kórházból, szóval megnyugtatták anyát, aztán pedig elmagyaráztak mindent a törésről, bár én inkább arra figyeltem, ahogy egy madár neki megy egy ablaknak. Ha most valaki megkérdezné, hogy mit mondott az orvos, azt felelném; gipsz.

Mikor már lementünk a földszintre, anya neki állt beszélgetni egy ott dolgozó ismerősével. Én addig leültem, és vártam, hogy leteljen az egy óra, amit anya el fog cseverészni.

Elővettem addig a telefonomat, és türelmetlenül nézegettem rajta az időt.

Anya és az Ismeretlen Ismerős, mintha távolodtak volna tőlem, szóval arra gyanakodtam, hogy kisebb túrát tart a nő anyámnak. Egy órát mondtam volna? Legyen az inkább kettő és fél.

Arcomat a kezembe temettem, és sóhajok hagyták el a számat.

– Sienna, jól vagy? Úgy aggódtam érted! – lépett mellém Yamal.

– Te mit keresel itt? – kérdeztem frusztráltan, és felálltam.

– Valami csaj mondta, hogy eltörött a kezed, és hogy a kórházban vagy most, szóval amilyen gyorsan csak tudtam, jöttem, hogy megbizonyosodjak róla, hogy jól vagy. – hadarta el lihegve.

– Kértelek Yamal! – próbáltam nyugodt hangon beszélni hozzá.

– Tudom, de hidd el, hogy számomra te vagy a legfontosabb!

Olyan aranyos gesztus volt ez tőle, hogy egyszerre kapta el a szívemet egy melengető érzés, azonban egy másik is, ami olyan volt, mintha egy kötél szorítaná meg.

Már fontolóra vettem, hogy megbocsájtsak neki, és hogy minden a régi kerékvágásba állhat, azonban a szemem sarkából láttam, hogy anya közelít.

– Menj el! – jelentettem ki, majd a bejárathoz toltam. – Szia!

– Mitől vagy így kipirosodva? – kérdezte anya, miközben az arcomat vizslalta.

– Melegem van – hazudtam. – Mehetünk?

Anya bólintott, és már mentünk is a fekete kocsihoz.

Még láttam Yamalt, szóval lehajtottam a fejemet, és próbáltam nem őt nézni.
Elég nagy megmérettetés volt őszintén szólva.

Otthon Mason szinte rám vetette magát.

– Mit csináltál? – fürkészte a gipszet.

– Valamit – válaszoltam, majd felmentem a szobámba.

Hirtelen elkapott egy gyötrő érzés. Mintha a szívemet csavarták volna ki. Bűntudatot éreztem Yamal miatt. Ő kedves volt hozzám, és féltett. Jajj, nem tudom mit csináljak! Ha a szívemre hallgatok, akkor biztos, hogy beszélnék vele, és talán meg is bocsájtanék, viszont ha az eszemre hallgatok... De istenem, még akkor is az jönne ki, hogy vele akarok lenni!
Csak vele! Hogy én mennyire utálom a szerelmet!