Váratlan Érzések

16. Fejezet

Daphne-val nem beszéltük meg a történteket. Sőt, inkább csak jobban eltávolodtunk egymástól. Az iskolában például egymásra sem néztünk, nem szóltunk egymáshoz sem. Talán már sosem fogunk.

Anya ma kérte, hogy menjek el vele a pszichológusához. Könyörögtem neki, hogy ne kelljen mennem, hiszen én egy szörnyen türelmetlen jelenség vagyok, szóval biztos, hogy nem fogom kibírni azt az időt, amit a hölgy lebeszél vele. Anya akkor kezdett járni pszichológushoz, mikor apával elvállt. Nagyon megviselte az egész ügy.

<><><>

Mikor beléptünk a terembe, leültem egy várószékre, és játszadoztam a kis tárgyakkal, amik ki voltak téve.
Valami kis színes golyó féle valamit pörgettem a tenyeremben, amit leejtettem, viszont szerencsére nem lett semmi baja. Visszahelyeztem oda, ahol volt, majd a kezeimbe temettem az arcomat, és a térdemen pihentettem könyökömet.

Anya és Sabrina - a pszichológusa - nevetve jöttek ki a teremből, ahol beszélgettek. Sejtettem, hogy anya már nem is igazán azért jön, hogy mély, érzelgős témákról beszélgessen vele. Sokkal inkább pletykálkodni jár ide. Amit egyébként nem bánok, hiszen anya továbbítja nekem, és sokszor jókat nevetek.

– Ő a lányod? – kérdezte Sabrina, mire anya bólintott, én pedig feléjük néztem félénken. – Beszélhetünk?

Eléggé ledöbbentett, hogy beszélni akar velem. Felálltam lassan a székből, majd átmentem a beszélgetős szobába, és leültem egy nagyon kényelmes kanapéra. Sabrina becsukta maga mögött a fehér ajtót.

A szobát átjárta a fény. Tele volt könnyvekkel, plüssökkel - amit nem igazán értettem -, illetve zöld növényekkel, amiket a nap szépen megragyogta fényével.

– Figyelj... Sienna? – kérdezett rá bizonytalanul a nevemre, mire bólintottam félénken. – Tudod, nem igazán szoktam ingyen beszélgetni – nevetett fel. – , de rajtad látom, hogy valami frusztrál. Nyomaszt, és ezt a lelked mélyén rejtegeted, hogy senki ne jöjjön rá a problémádra. Még te se.

Hűha! Ez mély volt. Hirtelen kicsit, mintha a szívemen csavartak volna egyet. Majd kettőt. És többet.
Kényelmetlenűl éreztem magamat. Talán tényleg van valami, ami fáj a lelkemnek... És szerintem tudom is, hogy mi.

– Történt valami esetleg, amiről beszélnünk kellene?

Az ujjamat tördeltem, és a lábam fel-alá járkált.

– Semmi. Minden remek. – hazudtam.

A további fél órában próbálta kinyomozni, hogy mégis mi lehet a problémám. Lehet, hogy ő nem jött rá, viszont én igen. Fáj, hogy Daphne-val összevesztem. Fáj, hogy apámmal is. Mégha az apám nem is szeret, attól még gyötrő érzés. Minden, ami ebben a pár hétben összegyűlt rossz érzés.

Bámultam ki az ablakon, és néztem, ahogy a madarak csapkodnak a szárnyukkal. Ahogy a fákat borzolja a hideg fuvallat.

– Ömm... nekem most mennem kell. – álltam fel a kanapéról, és rámarkoltam a kilincsre, azonban még utánam szólt:

– Az érzéseket nem tudod irányítani, Sienna. Ezt jobb, ha egy örök életre megjegyzed.

Zavarodottan elköszöntem, majd sebes léptekkel a lifthez léptünk.