Váratlan Érzések

14. Fejezet

Daphne szülinapja óta már kivagyok. És azért, mert folyton azt látom, ahogy falják egymást a bátyámmal. Persze, persze Mason is már átélte ezt, hogy a legjobb barátját látta a testvérével smárolni.
A baj az, hogy utoljára egy hete találkoztam Yamallal, azaz Daphne szülinapján. Nem tudom, hogy most mi történt, viszont hiányzik. Nagyon.

Írtam neki, viszont nem válaszolt. Hívtam is, arra se reagált.

Ma viszont Barça meccs van, és Mason azt akarja, hogy itthon nézzük, hiszen nincs igazából kedve menni, viszont én azért elmegyek, és beszélek majd Yamallal. Ha tetszik neki, ha nem. Mégis csak a barátom.

<><><>

Végre elszántam magamat, hogy vegyek magamnak egy normális méretű mezt. A régit eladományoztam. A zsebpénzemnek mondhatni lőttek, hiszen elköltöttem mindent, pláne most, hogy el akarok menni a meccsre. Ha anyától kértem meccsre pénzt, mindig azt mondta; ,,Én ilyenekre aztán nem adok pénzt, hiszen a tévéből is tudod nézni!" Persze elmagyaráztam neki, hogy teljesen más az, ha élőben nézzük, semmint, hogy a tévében.

Győzködtem Masont, hogy jöjjön el velem, viszont itthon akarja nézni, Daphne-val. Árulók!

<><><>

A meccs feléig nem igazán történt sok minden, viszont láttam, hogy apa vagy milliószor hívott.

Mikor öt éves lehettem, apa és anya folyton veszekedtek. Akárhányszor vitatkoztak, anya mindig sírt utána.

Hirtelen, mintha bevillant volna az a kép, amikor - hat évesen - egy nap apa lehordta a fejemet:

Miközben anyáék veszekedtek ismét, a cicánk, Astrid kiszökött a karjaim közül, és a civakodó szüleim felé vette a fekete macska az irányt. Utána szaladtam, majd amikor apa egyet hátra lépett, majdnem elejtettem, ami miatt csak jobban felbosszantottam.

– Nem tudnál csak egy percre is nem láb alatt lenni? Haszontalan kölyök.

Amikor ezeket mondta elsírtam magamat, és akkor jöttem rá, hogy az apám valójában egy rossz ember. Amikor összeráncolt szemöldökkel nézett rám, kiöltöttem rá a nyelvemet, mire a kezét emelte, de anya megfogta, mielőtt még bántani tudott volna, aztán pedig felpofozta anyát.

Anya azután egyből elvált tőle, és elköltöztünk Barcelonába. Kicsit sem hiányzik nekem az apám, és biztos, hogy nem fogom felvenni neki a telefont.
Masonnel mindig is jóba volt. Kijártak mindig kosárlabdázni, meg jól elbeszélgettek. Ahogy nőttem, rájöttem, hogy valójában engem nem is akart. De nekem sincs rá szükségem.

Miután sikerült elhessegetnem ezt a borzalmas emléket, újból fókuszáltam a meccsre, és észre se vettem, hogy már van egy gólunk.

Mikor szünet lett, kirohantam a mosdóba.
Nem voltak sokan. Csak egy-két nő jött ki akkor a mosdóból, mikor pont bementem, és csak pár tizenéves lány fotózta magát a tükörben.
Beszaladtam az egyik fülkébe, és bezártam.
Nekidőltem a zárt ajtónak, majd mély levegőkkel csillapítottam a hirtelen elkapott fojtogató érzést a gyomrom körül.
A mellkasom is szaporábban emelkedett, illetve süllyedt fel-alá.

<><><>

Mikor vége lett a meccsnek, a várakozás Yamalra óráknak tűnt.

Az ujjaimat tördeltem, mikor valami fa elé ültem, és bámultam, ahogy egy hangya család fúrja be magát a földbe.

– Minden rendben van? – kérdezte Yamal, mire azonnal felé kaptam a tekintetemet, és megfogtam a kezét, amit kinyújtott nekem, hogy felsegítsen ülő helyzetemből.

– Hát csak... – ismét a lenémított telefonomra néztem, amin ismét apám nevét láttam, és ismét kinyomtam. – Mindegy. Gratulálok, hogy nyertetek. – mosolyt erőltettem az arcomra.

Átkarolt a nyakamnál, majd sétáltunk a sötét, hideg utcán.

Hívott. Kinyomtam.

– Diaz... tudnánk valamiről beszélni? – hangjában komolyság lapult, amitől kissé megijedtem.

– Mondjad csak.

– Nos... a barátnőd szülinapján ha... – egyből elakadt a szava, amikor hirtelen egy mély, és ismerős hang ütötte meg a fülemet.

– Sienna! De jó téged újra látni. – mosolygott apám, amikor mellénk lépett.

– Téged nem.

– Ki ő? – mutatott Yamalra.

– Valaki. Nem mindegy neked? Hiszen én csak a ,,haszontalan kölyköd" vagyok. – forgattam meg a szemeimet.

– Lamine Yamal. Örvendek.

– Daniel Diaz. – fogott apámmal kezet.

– Mit keresel itt apa? – kérdeztem.

– Anyád mondta, hogy itt leszel.

Megfogtam Yamal kezét, majd megfordultam, és már menni is készültem, azonban még utánunk szólt:

– Sajnálom!

Egyből megfordultam, hogy a szemébe nézhessek, viszont minden hirtelen elmosódott, és mozogni kezdett a könnyektől.
Annyi mindent elmondanék apának, viszont biztos, hogy azok nem lennének család-barát tartalmak.
Hiszen már nem is tekint rám úgy, mintha a lánya lennék.

– Dehogy. Mindent amit mondtál és tettél szívből tetted. Kicsit sem bántad meg. Szerinted, hogy esett anyának, nekem, Masonnek, az hogy lenéztél minket? Neked csak a pénz kellett. És ez undorító. Utállak!

– Hogy beszélsz a saját apáddal? – csattant fel, mire már közelíteni szerettem volna hozzá, azonban Yamal megragadta a karomat, hogy ne tudjam bántani. Ezt amúgy Masontől örököltem, hogy nagyon hamar feltudnak húzni az emberek.

– Van foggalmad róla, hogy te miket műveltél velünk? Már nem is tudom, hogy anyát hányszor pofoztad fel, és velem hányszor üvöltöztél. Egyáltalán minek jöttél? Azt hittem, hogy az új kis családoddal vagy, akiket szeretsz.

Yamal magához ölelt, majd simogatni kezdte a hátamat, amitől kicsit megnyugodtam egy pillanatra, viszont tombolt bennem a düh, és a szomorúság egyszerre.

A könnyeim patakba folyt, amitől Yamal pulcsija is nedves lett.

– Tudod jobbat érdemelnél. – erre a mondatára legszívesebben megfojtottam volna. Mégcsak nem is ismeri Yamalt!

– Bánthatom? – kérdeztem halkan Yamal fülébe súgva, mire megrázta a fejét, ellenezve az ötletemet.

– Igen jobbat. Jobb apát. – mosolyogtam rá gúnyosan, majd határozottan haza indultam.

Csöndben haza sétáltunk, és kicsit büszke voltam magamra, amiért így letudtam rázni.