Váratlan Érzések

13. Fejezet

Kicsit elkapott a rémület. Nem tudom, hogy hogy fog reagálni majd kettőnkre Mason, viszont van egy olyan érzésem, hogy nem túl jól.

Hirtelen a torkomban dobogott a szívem az adrenalintól, és a pulzusom is az egekbe szökött - ha nem tovább.
Észre sem vettem, hogy szinte szétroppantom Yamal kezét, miközben benyitottam az ajtón.

Ahogy gondoltam, Mason a tévé előtt ült, és nézett valami Forma 1-es régi versenyt, kezében egy sörrel és betakarózva.

- Jössz nézni velem, Sie... - azonnal befogta a száját, mikor felénk fordult, és meglátta Yamalt. - Te meg mi a faszt keresel itt? - csattant fel.

- Mason, kérlek higgadj le! - förmedtem rá.

Leültünk vele szembe a kanapéra, mire már az arcáról tudtam, hogy tudja.

- Gondolom sejted már, hogy miről van szó... - eléggé zavarba jöttem, majd mély levegőkkel lecsillapítottam a szorongó érzést, ami eddig bennem tartózkodott. - Yamal és én járunk. - mikor ezek a szavak elhagyták a számat, mintha egy fojtogató kötél került volna le a tüdömről, illetve a szívemről.

- Tudom - felelte lazán, mire az állam is leesett, és szinte a padlót súrolta. - Nem volt nehéz rájönni, hiszen te nem is tudod, hogy mennyire borzasztóan hazudsz. - horkantott.

- És nem vagy mérges? - kérdeztem óvatosan, majd Yamalra néztem, aki ugyanolyan sokk alatt volt, mint én.

- Sienna, bele kell törődni, hogy ilyen az élet. - vont vállat. - Ha szeretitek egymást, akkor szeressétek. Nem érdekel.

Nem tudom, hogy mi üthetett a bátyámba. Vagy részeg, vagy pedig... szerelmes? Mikor egyszer volt egy nagy szerelme, addig nagyon kedves volt mindenkihez. Ki is használtam a kedvességét akkor.

Csak egy sör volt a kezében, és más alkohol tartalmú italt nem is láttam azon kívül.

- Ki a csaj? - biccentettem Mason felé,

- Mi? - összeráncolta a homlokát, bár tudtam, hogy érti a kérdést, csak nem igazán akar rá választ adni.

- Azt kérdeztem, hogy ki a csaj? - a hangomban már semmi lágyság nem volt.

- Öö... - megvakargatta a tarkóját, és láttam, hogy elpirult. - Daphne.

Hirtelen lesokkolódtam. Mason szívből gyűlölte Daphnet, ami kölcsönös is volt.

- De... Ez fantasztikus! - mosolyogtam. - De annyit kérnék, hogy még ne csinálj belőle anyukát. - öleltem meg, mire felnevetett.

- Hogy te már egyből erre gondolsz... Viszont még nem is mondtam el neki, hogy tetszik. - nevetett fel. - És amúgy sajnálom, hogy így kezeltem ezt az egészet köztetek. - hajtotta le a fejét. - Megérdemlitek egymást.

A fiúk teljesen kibékültek, és folyton beszélgettek, bár én nem figyeltem, hiszen jobban elvoltam foglalva Yamal illatával.
De aztán az illat is megszűnt, amikor elaludtam a hasán.

Reggel úgy ébredtem, mint akit kidobott az ágy.

Szörnyen boldognak éreztem magamat, hiszen végre már normálisak egymással.

Daphne ma fog visszatérni Spanyolországba, és ma van a születésnapja is, ezáltal meg szerettem volna lepni egy kisebb bulival itthon.
Ő valamiért utálja a meglepetéseket, de azért tudom, hogy a szíve mélyén jól esik neki.

A tortáját én szerettem volna megsütni, bár egy kisebb kudarcba torkollott, hiszen kiöntöttem az összes cukrot, szóval elküldtem Masont, hogy vegyen.

- Segítsek? - kérdezte Yamal, mikor átkarolta a derekamat, és apró puszikat lehelt a nyakamra.

- Én még életemben nem sütöttem ilyet, szóval nem hinném, hogy te sokkal jobban tudnád. - szúrtam oda neki az idegességtől.

- Ez most fájt. - nevetett fel. - De igaz, hiszen nem igazán tudom, hogy mik ezek. - nézett körül a konyhában, majd maga felé fordított és lassan megcsókolt, miközben karjaimat a nyaka köré fontam.

- Lehetne, hogy nem itt faljátok fel egymást? - lépett mellénk Mason, és letette a cukrot a konyhapultra.

Visszafordultam kipirult arccal a recepthez, és folytattam a munkát.

<><><>

- Boldog születésnapot! - öleltem meg Daphne-t, aki ledöbbenten állt az ajtóba, és az arcáról nem is tudtam leolvasni semmit.

- Ööö... - megvakargatta a tarkóját, majd amikor a bátyám felé nézett, elpirult.

Mason felé néztem, aki mintha egy nyitott könyv lenne. Tisztára zavarba jött Daphne-tól.
Yamalhoz menetem, hogy tudjanak beszélgetni.
Leültünk a lépcsőre, ahonnan ők nem láttak ránk, viszont mi hallhattuk a beszélgetésüket. Lehet, hogy nem szép dolog a hallgatózás, viszont engem megöl a kíváncsiság.

Yamal úgy gondolta, hogy a legjobb idő van ahhoz, hogy elkezdjen csiklandozni. Utáltam, ha valaki ezt csinálta, hiszen mindig a sírásig röhögtem.

- Fejezd be! - förmedtem rá suttogva.

- Jól van, viszont most mire is várunk? - suttogta, mire sóhajtottam.

- Mason még nem mondta el Daphne-nak, hogy tetszik neki, és arra várok, hogy bevallják egymásnak.

- Istenem! - csapott a homlokára. - Már ne is haragudj, de kit érdekel?

- Engem.

- De ők amúgy nem utálták egymást?

- Fogd be! - csitítottam el, mikor Mason rákérdezett.

Végül összejöttek!
Daphne folyton mosolygott, és állandóan megköszönte nekem, hogy csináltam a szülinapjára egy ilyen kis buli félét.

『Yamal』

Örültem Masonnek. Annak meg pláne, hogy végre ismét jóba vagyunk.

Sienna és Daphne mosogattak, meg rendet csináltak a konyhában, mikor a nevemet hallottam meg.
Úgy látszik, rám ragadt ez a hallgatózáz Siennától...

- Látszik, hogy nagyon szeretitek egymást Yamallal. - szólalt meg Daphne.

- Igen, csak a baj az, hogy kicsit úgy érzem, mintha ő lenne a második bátyám. Mármint szeretem őt, viszont kicsit olyan a kapcsolatunk, mintha ő csak egy barát lenne.

Hirtelen nem igazán fogta fel az agyam a hallottakat. Mintha mellkason vágtak volna hirtelen. Én olyan kapcsolatra vágytam, amiben nem kell szerelmes verseket írogatnom, meg nem kell folyamatosan bókolgatnom, hiszen ez nem én vagyok. Nehezemre esik kimutatni az érzéseimet, és ezért is imádom Siennát, hogy ő ezt tudja, és teljesen magát adja mellettem.

Felvettem a cipőmet, és haza mentem.

『Sienna』

Mikor végeztünk a takarítással, kerestem Yamalt, de nem találtam.

- Mason, hol van Yamal? - kérdeztem.

- Az előbb ment el. - mutatott az ajtó felé.

Azt hittem, hogy ma is itt alszik. Nem mondta, hogy el fog menni.

Daphne haza ment, majd elaludtam.