Váratlan Érzések

6. Fejezet

Még nem tudtam Yamallal beszélni, viszont azt mondtam neki, hogy elmegyünk a meccsre, szóval remélem, hogy majd utána tudok vele váltani pár szót.
Nagyon hülyének érzem magamat, és legszívesebben most visszamennék az időben, hogy ne mondjam azt, hogy ,,csókolj meg!"
Bár sokkal jobb az, hogy szó nélkül megtette, és nem hagyott ott, vagy nem nevetett ki, vagy valami.

Amikor már beesteledett, kinyitottam a gardróbomat, hogy megkeressem azt a Barçás mezt, amit még Mason vett nekem az egyik születésnapomra. Én teljesen ki voltam akadva, hiszen utáltam a focit, és ezt ő is pontosan tudta. Meg is mondtam neki, hogy úgyse fogom felvenni, és ezért csak bedobtam a szekrényem aljába, ahol még csak nem is látom a gránátvörös-kék színeibe boruló mezt.

Kis keresgélés után, végre megtaláltam. Felvettem, viszont eléggé feszengtem benne. Jóval kisebb volt a méret, hiszen ezt Mason már jó pár éve vette. Pedig mostanában még fogytam is. Az amúgy karcsú alakom még karcsúbb lett, de még így is kicsit kicsi volt.
Mindegy. Felvettem rá egy pulcsit, ami nem takarta el a Barça logót, meg az alatta elhelyezkedő Spotify pár fehérrel nyomtatott, vastag betűjét sem. Annak örültem, hogy viszont eltakarta Yamal nevét, és a mezen található 27-es számot is.

Nagy nehezen felvettem az ütött-kopott Converse cipőmet, aminek aztán bekötöttem a fűzőjét. Lementem a nappaliba, ahol segítettem anyának főzni.
Miközben küszködve a könnyeimmel vágtam fel a hagymát, Mason jött le a szobájából.

– Te is jössz? – kérdezte, amikor meglátta rajtam a feszülős piros-kék mezt.

– Persze – bólintottam.

– Nem kicsi rád az a mez? – horkantott, mire megforgattam a szemeimet, és folytattam a hagymával való küzdelmemet.

Mikor sikeresen felvágtam a növényt, kezet mostam, aztán Mason-nel hívtunk egy taxit.

Sokáig gondolkoztam, hogy elhívjam-e Daphne-t, azonban arra jutottam, hogy most inkább nem hívom, hiszen nem szeretném az egész meccsen azt hallgatni, hogy ,,jaj de összeilletek!".
Daphne mindig is ilyen volt. Amikor még általános iskolában megtetszett egy nyolcadikos fiú, állandóan azt hallgatthattam, hogy ,,mondjam el neki", meg hasonlók.

Mikor már megérkezett a taxi, Mason elmondta, hogy hová vigyen minket, és beszálltunk a járműbe.

Az ablakra könyököltem, – már amennyire tudtam – és csak néztem, ahogy szélsebesen elhalad mellettünk az aszfalt.

Amikor a taxi elkezdett lelassítani, nyúltam az biztonsági övért, hogy kicsatoljam magamat.
Megállt a taxi. Kinyitottam az ajtót, és míg Mason fizetett, kinyújtóztattam a végtagjaimat, amik már elzsibbadtak.

– Melyik csapat ellen is fog játszani a Barça? – kérdeztem Mason-től.

– Bilbao, viszont már mondtam vagy ötször.

Igazából nekem nem nagyon fontos az, hogy kik ellen játszanak. Az a lényeg, hogy nyerjenek.

Rájöttem, hogy én egy nagyon türelmetlen ember vagyok. Sokan várakoztak még előttünk, de én már alig bírtam a lábamon állni.
Jó hosszú percek elteltével sikeresen bejutottunk. Mason mondta, hogy amúgy ő nem mellettem ül, hiszen az egyik barátja mellé foglalt helyet.
Szóval maradtam én, meg a kósza gondolataim.

Mikor elkezdődött a meccs, az emberek üvöltözni kezdtek. Mellettem egy aranyos, szőke hajú, és tengerkék szemű kisfiú ücsörgött, és kíváncsian nézte, ahogy a focisták passzolják egymásnak a labdát.

Sajnos a 20. percig nem volt gól, sőt, a Bilbao vezetett 1-0-ra.

A 26. percben azonban Lewandowski lőtt egy gólt, mire a Barça szurkolók mind felugrottak a helyükről és boldogan ujjongtak. Ha valaki rám nézett, akkor csak azt láthatta, hogy mosolygok. Ennyi.
Párszor kellett otthon néznem Masonnel meccseket, de akkor is csak lepleztem az örömömet.