Váratlan Érzések

12. Fejezet

Mason nem sejt semmit a kapcsolatunkról. Vagy hát gondolom, hiszen már 1 hónapja tart ez az egész, és még csak fel sem hozta Yamal nevét.

Bár azt azért sajnálom, hogy végleg elromlott a kapcsolatuk, és egy kicsit önzőnek érzem magamat, viszont bízom benne, hogy majd megbékélnek.

Yamal elhívott ma délután sétálni, szóval ismét előjött a döntésképtelen énem, hiszen nem tudtam, hogy mit vegyek fel. Hirtelen minden ruhám rossznak bizonyult.

<><><>

Oldalról karoltam át Yamalt, és úgy sétáltunk egy kicsit elrejtettebb utcán, hogy az emberek ne szúrjanak ki minket kettesben. Bár így is voltak, akik kértek Yamaltól egy képet, vagy aláírást.
Valami borzalmas viccet mondott nekem, mikor egy hat-hét éves, szőke kisfiú Yamalhoz futott.

– Ő ki? – mutatott felém a kisfiú, mire édesen mosolyogtam rá.

– Senki – válaszolta Yamal, majd a kisfiú elfutott, miután aláíratott vele egy Barçás mezt.

Yamal felé néztem, majd próbáltam visszatartani a nevetést.

– Még soha nem mondták nekem, hogy én egy ,,senki" lennék. – nevettem el magamat.

– Tudod, hogy ez nem így van. Csak már elég volt ez a sok fotó készítés, és aláírás.

– Megértelek – veregettem meg a vállát, és elengedtem, majd egy kicsit előre szaladtam.

Hátra fordultam, mire kitárta karjait értetlenül. A levegőbe pusziltam felé, és előre fordultam, majd felemetem a karomat, és hátra integettem neki.

– Most miért rohantál előre, Diaz? – kérdezte, mikor mellém lépett.

– Egy senkinek nincsenek barátai, szóval egyedül sétálgatok. – nevettem el magamat, mire felhorkantott és megforgatta a szemeit.

– De ennek a senkinek van. – mutatott rám, majd magára.

– Tényleg? Mert én nem igazán látok. – vontam meg a vállamat, mire összeborzolta a hajamat.

『Yamal』

Amikor elhívtam Siennát, akkor nem is gyanítottam, hogy ilyen nehéz dolgom lesz vele. Hihetetlen, hogy milyen gyerekes tud néha lenni.
Nem is tudom, hogy mikor nevettem utoljára ilyen jó ízűen.
Imádom, hogy ilyen, és tényleg semmiért nem cserélném el!

Jóval előttem volt már, és amikor elfordult balra, már nyoma is veszett.
Lépteimet szaporábbra vettem, és utána mentem, valami fás területre, ahol minden zöld volt, és nem is láttam, hogy hová veszett.
Egézsen addig, amíg éreztem, hogy ujjait összefoni az enyéimmel.

– Egy senkinek is jár autogram? – kérdezte, mire felsóhajtottam.

– Mikor fogsz már leszállni a témáról?

– Soha. Imádom ha az őrületbe kergethetlek. – mosolygott, és arcon puszilt.

– Ja, hát azt mindenki tudja. – tűrtem el egy barna hajtincset, ami a kipirult arcába lógott kószán.

Később fontolóra vettük, hogy beülünk vacsorázni, hiszen Sienna már nyávogott, mert éhes volt, és nem volt kedvem sokáig hallgatni ezt.

Miután leadtuk a rendelésünket, felbátorodtam, és a kezéért nyúltam, amit az asztalon simogatni kezdtem a hüvelykujjammal.

Feltűnt, hogy Sienna valamiért feszeng. A lába az asztal alatt fel-le járt, ujjaival - amelyikeket nem fogtam - dobolt az asztalon, és a helyiséget fürkészte.

– Minden rendben van, Diaz? – kérdeztem.

– Mi? – nézett hirtelen rám, majd észbe kapott. – Ja, persze! – egyből a szájához emelte a poharat, amiből kiitta az itala felét.

– Figyelj. – sóhajtottam. – Sienna érzem, hogy feszengsz. Mi a baj? – kérdeztem.

– Yamal, én... mindegy. – hajtotta le a fejét.

– Ha most nem mondod el, megyek és Masonnek bevallok mindent, ami kettőnk között van, és hagyom neki, hogy megverjen. Mondd el! Kérlek!

– Pár hónapja Daphne-val idejöttünk vacsorázni néhány barátunkal, és... – az állkapcsom megveszült. – ... és az egyik itt dolgozó nyomult rám, és amikor távozni akartunk... erőszakoskodott.

Hirtelen nem tudtam, hogy mit reagálljak. A harag tombolt bennem. Sienna hideg kezére helyeztem a másik kezemet is.

– Elmenjünk? – kérdeztem.

– Nem kell.

– Remélem tudod Diaz, hogy ha valaki is egy ujjal bántani merne, én azt megölöm. Jó, persze nem komolyan, de elméletben igen.

– Tudom. Hiszen amióta veled vagyok, nem félek. Semmitől, illetve senkitől.

– És Mason?

– Már nem érdekel. Azóta nem, hogy rájöttem, igazából szere...

– Neked a szerelem a szeretlek szóval kezdődik, viszont nekem nem. – folytottam belé szavait. – Én óvni akarlak, és te nem is sejted, hogy az a ,,kulcsos-incidens" óta csak rád tudok gondolni. Nem igazán tudom kimutatni jól az érzéseimet, viszont szeretlek, és én ezt lehet, hogy nem fogom elégszer kimondani, viszont így van.

– Jó, mert most mondtad, hogy szeretsz. – nevetett fel.

– Ez egy érzelmi kitörés volt. – csattantam fel mosolyogva. – És neked ez jön le. – nevettem.

『Sienna』

Annyira meghatott Yamal, hogy még sírhatnékom is volt. Bár mostanában amúgy is érzékenyebb vagyok, viszont ez, hogy azt mondta ,,szeretlek" mindennél jobb.

Tényleg érzem, hogy ő védeni akar, és szinte megfojt a szeretetével.

Miután nyugodtan megvacsoráztunk a kijárathoz léptünk kéz a kézben, viszont megláttam azt a srácot, aki nyomult múltkor. Beparáztam, és rászorítottam Yamal kezére, majd a könnyeimmel küszködtem, amikor felénk nézett. Az ilyeneket ki kéne rúgni!

Yamal mellkasába fúrtam a fejemet, és sikeresen távoztunk az étteremből.

Már lehetett hajnali egy óra, mikor haza értünk, és a probléma az volt, hogy Mason alvás-problémákkal küszködik, szóval még biztos, hogy ébren van. Nem foghatom arra, hogy Daphne-nál voltam, hiszen ő most Görögországot fedezi fel, és ezt a bátyám pontosan tudja. - hiszen elpanaszoltam nekik, hogy engem nem is hívott.

Összeszedtem minden bátorságomat, és határozottan megfogtam Yamal karját, majd benyitottunk az ajtón...